Megjelent: Napi Magyarország, 1999 május 15, szombat
A legátfogóbb természetes közösség: a nemzet
Életünk emberi kiteljesítését egyre hatalmasabb tényezők veszélyeztetik a huszadik század végén. Hazánkban a kommunizmus pusztításait nem egy emberközpontú, egészséges, a jóra épülő világ követte, hanem várakozásainkkal éles ellentétben egy még pusztítóbb társadalmi berendezkedés. Nemcsak a nemzetgazdaság teljesítménye zuhant a hatvanas évek szintje alá. Még fájóbb, hogy a nemzet szellemi élete, érzelmi összetartozása vált az ötvenes évekénél is mérgezettebbé. Mi ennek az oka? Mindenekelőtt a globalizmus, az emberiség egyre teljesebb alárendelése egy szűk pénzhatalmi kör pénzügyi érdekeinek, és maga a kommunizmus, amely ennek statisztálva a globalista célok kiszolgálásához szükséges szemléletet és erkölcstelenséget fölerősítette, szélesebb körűvé tette.
A globalizmus a nemzetgazdaságokat egyre inkább uralma alá hajtja és egy minden eddiginél felszínesebb, nemzetközi ál-kultúrával váltja fel a nemzeti kultúrák mélyen gyökerező értékeit. Ha nem akarjuk, hogy életünk túlnyomó része annak jegyében teljen el, hogy általunk teljesen ismeretlen üzletemberek zsebeit töltjük föl önmagunk és családunk rovására, és hogy emellett szellemileg is szolgaságba kényszerüljünk, és azért dolgozzunk, hogy ez a szolgaság minél teljesebb legyen, hogy az általánossá váló bűnözés alanyaivá, egy "mad max" világ áldozataivá váljunk, akkor változtatnunk kell eddigi álláspontunkon.
Közösség és tudat
Nem élhetünk úgy, hogy napi tíz-tizenkét órát dolgozunk méltánytalan anyagi ellenszolgáltatásért, olyan szellemi környezetben, amely a rádiókon, tévéken, a sajtó túlnyomó részén keresztül az embertelen anyagi szemléletnek megfelelően szolgaivá, bárgyúvá és embertelenné igyekszik tenni mindnyájunkat. Nem élhetünk úgy, hogy egyre kiszolgáltatottabb helyzetünkben megelégedjünk azzal, hogy tehetetlenül állunk a gazdasági, szellemi és fizikai bűnözés elhatalmasodásának világáradatában. Jóhiszemű várakozásunkat fel kell váltania egy olyan általános társadalmi kezdeményezésnek, amely képes megvilágítani az okokat és a jobbítás módjait, sőt, képes a közösen kialakított megoldások megvalósítására, társadalmi érvényesítésére is.
A kommunizmus és a fogyasztói társadalom által kialakított szolgai szemlélet annyira megrontotta a társadalmat, az egyének szemléletét annyira befolyása alá kerítette, hogy ma már a nemzet építését elölről, az alapoktól kell elkezdeni. A legelső lépés olyan szellemiség kialakítása, amely képes a mai élet problémáit a maguk igazi súlyában és mélységében meglátni, és a megoldást megtalálni. Ehhez pedig a legfontosabb az emberi értelem iránti bizalmatlanság eloszlatása, az értelem valóságos lehetőségeinek és feladatainak felismerése. Az értelem, az emberi szellem, a kultúra elleni bűnök a legsúlyosabbak és a legalapvetőbbek. Ilyenek a tudás, az erkölcs, és az igazság elleni merényletek, az erkölcsi relativizmus, cinizmus, mindenfajta megítélés önkényességének tana, az igazság szubjektivitásának tana, a tudás eredendő felszínességének, bűnösségének, nehezen elérhetőségének, a tömegek számára elérhetetlenségének tanai.
Mindannyian szeretnénk életünket a lehető legjobban, legemberibben élni. A mai társadalom azonban, mint óriás hatalom, az emberek legnagyobb részét egy kívülről vezérelt kényszerpályára taszítja. Mégis, mindannyian embernek, önálló, boldogságra termett lényeknek születtünk. Mi több: a világ titkainak sugallatára kíváncsi, érző, gondolkodó lényeknek. Olyan gondolkodó lények vagyunk, akik a világ előbbre viteléért születtünk a világra, a Természet, a Világegyetem sorsának kiteljesítésére. Az emberré válás legfontosabb tényezője az elme kiteljesedése, a tudat megjelenése. A tudat megjelenése - eddig fel nem tárt módon - alapvetően közösségi kölcsönhatások eredménye. Ahogy a természet erői hozzák létre, fejlesztik ki a magból a diófát, ugyanúgy a természet erői fejlesztik ki az emberréválás hajnalán az emberi tudat megszületését kiváltó emberi közösségeket. Az emberréválás kulcsfontosságú eseménye, hogy a közösségi lét olyan magas fokú, természetes szerveződést ért el, amely az egyes elméket bekapcsolta a közösségi élet átfogóbb áramkörébe, és ez az átfogóbb természetes áramkör egy szerveződési szinten túl kiváltotta az önmagát megfigyelni képes tudat, az öntudat megjelenését. A közösségi tudat megjelenése átfogóbb, önállósuló tudati ernyőként magasabb tudatosságot tett lehetővé. Ez az átfogóbb tudaternyő közvetlenül és finom felbontásban érzékeli a Természet és a Világegyetem mibenlétét, sorsát, lényegét, fejlődési irányát. A Világegyetem és a Természet fejlődésének létezik egy természettől adott iránya, és ez az élet, a közösségi tudat és az emberi öntudat megjelenése felé mutat. A Világegyetem és a Természet jelenléte az emberréváláskor önálló létformát öltött a természetes emberi öntudatban. Az öntudat és a közösségi szerveződés egymást kísérő párhuzamos jelenségekként léptek föl az emberiség történetében. A legátfogóbb létszint, ameddig a Természet erőinek közösségi szerveződése eljutott, az egy nyelven beszélők, egy kultúrát élő közössége. A legátfogóbb természetes alapon szerveződő közösség a nemzet. Az emberi tudat és a nemzet megjelenése tehát egymással egyidejű folyamatok, amelyek egymás feltételei és legfőbb segítői voltak.
A mai világban azonban egy ezzel ellentétes tendencia figyelhető meg: az életünket, a társadalom folyamatait felfogni és megérteni igyekvő tudat, az értelem egyre tömegesebb méretű visszaszorulása, tudatlanná válása. Nem értjük, mi történik körülöttünk. Nem értjük, mit történik az országban, a közvárakozással ellentétben miért nem köszöntött be a felemelkedés korszaka a szovjet megszállás után. Nem értjük, milyen világban élünk, és nehezen látható, mit is kéne tennünk, hogy saját belső törvényeinknek megfeleljünk. David Riesman "A magányos tömeg" c. könyvében leírta, hogy a mai társadalmakra olyan embertípus jellemző, amely lényegében kívülről irányított. Ha ehhez hozzátesszük, hogy a "külső irányítás" nem enged belepillantani kártyáiba, arra a következtetésre kell jussunk, hogy a mai ember nem rendelkezik élete alakítása fölött. De ahogy az emberréválás nem kevesek előjoga volt, úgy ma az élet, az emberi tudat fényével beragyogott élet is természetszerűen mindannyiunk joga kell legyen. Nincs kétfajta ember, egy, aki érdemes a tudásra, a szaktudásra, és egy másik, aki erre nem érdemes. A tudás lényege, hogy átadjuk egymásnak. Tudásunk alapjait egymástól sajátítjuk el. A kultúra lényege, hogy anyagi és szellemi sorsközösségünket, emberi összetartozásunk közösségi mivoltát, az egyéninél átfogóbb létszintjét megnyissa és ezzel szellemünket fölemelje. Mindannyiunk feladata, hogy a megszerzett tudást szülőközösségünk tagjai számára elérhetővé tegyük. Tartozunk ezzel embertársainknak a kölcsönösség, társas lény mivoltunk, emberi sorsközösségünk alapján. Emberi természetünk csak a közösségi létben bontakozhat ki igazán. Különösen fontos az élet lényegére, közösségi természetére vonatkozó felismerések megosztása egymással. Érezzük és tudjuk, mire születtünk, mégis elmeborzongató belegondolni, milyen óriási a különbség eszményeink és a társadalmi valóság között. Eszményeink érvényre juttatását, a jövő átfogó alakítását csak a közösségi lét teheti lehetővé. A természetes közösségek legátfogóbb szintje pedig a nemzeti lét. A nemzet mindig is a társadalmi élet legfontosabb kategóriája volt. A múlt századtól azonban megindultak a támadások a nemzeti lét ellen, először a marxizmust, majd a fasizmust támogató tőkés csoportok, később a kommunisták és a liberálisok részéről.
A nemzet eredete
Érdekes, hogy a "baloldali" eszmerendszerek magukat közösség-barátnak mondják, mégis milyen ellenséges viszonyban állnak a nemzeti léttel. A nemzetet egyes "baloldali" filozófiák - mint pl. a marxizmus - újkeletű jelenségnek minősítik, és a francia forradalomra vezetik vissza (1789). Mások a magyar nemzet fogalmának megjelenését Kézai Simonhoz (1300 körül) kötik. Herodotos szerint a szkíták nemzeti összetartozását kifejező mítosz az emberiség őskorába nyúlik vissza. A magyar történelem fennmaradt őskódexe, a Tarih-i-Üngürüsz szerint azonban a magyarság, a magyar összetartozás tudata már évezredekkel ezelőtt jelen volt közöttünk. Grandpierre K. Endre bebizonyította, hogy a magyarság nemzettudata évtízezredekre, az emberiség mágikus őskorára nyúlik vissza. És fordítva: ahogy közelítünk a mához, úgy válik a nemzetlátás egyre felszínesebbé, nemzet-ellenesebbé.
A természeti világmodell
Miért születtünk, és miért élünk? Kétségtelen, hogy az embert a Világegyetem hozta létre, a Természet, az élővilág teremtette meg. A Világegyetem szervező ereje hozta létre saját értelmi rendje alapján az embert. A szervező erővel rendelkező, és szerveződési irányát kiteljesítő, megvalósító Kozmosz önmegvalósító kozmikus elmeként működik. A Természet maga ennek a kozmikus elmének kiteljesedése, káprázatosan gazdag és tovább gazdagodó folyama. Az élővilág szerveződése hozta létre az emberiséget, hogy lélekkel és szellemmel tovább gazdagítsa és kiteljesítse az élet világát. Az ember megjelenésével létrejött a kultúra, az emberi élet szellemi mivoltának képviselete. A kultúra kifejlődése természetszerűleg egyfajta közösségi élet megteremtését igényelte. A közösségek feladata az élet kérdéseinek felvetése és megválaszolása, a tudás átadása és továbbfejlesztése, az élet céljának betöltése volt. Akkor lehetünk teljes emberi lények, ha élünk a bennünket átfogóbb közösségekhez, a nemzethez, az emberiséghez, az élővilághoz és a Világegyetemhez kötő összefüggésekkel. A Világegyetem az ember számára a fő természeti létkörökön át nyilvánul meg:
VILÁGEGYETEM - ÉLŐVILÁG - EMBERISÉG - NEMZET - SZEMÉLY
Ezzel az öt fő létkörrel áll elénk a természetes világ modellje. Igaz, hogy létezik még létkör a személyen belül is, a belső tudatvilágban, és a belső biológiai világban, mint például a sejtek, az atomok, az erőterek, de számunkra, mint egységes élőlények számára most a bennünket átfogóbb rendszerbe ölelő összefüggések érdekelnek.
A természetes világmodell kulcs-szerepet játszik egyéni és közösségi életünkben, akár felismerjük, akár nem. Ezek a létkörök alkotják azt a természeti folyamatot, amely megteremtette az emberi személyiség alapját. A természeti létkörök ebben az egymásba ágyazottságban mindannyian elvi és lényegi fontosságúak. Világos, hogy nem vizsgálhatjuk meg az Embert a Világegyetem nélkül, ha nem akarjuk szem elől téveszteni az Ember végső mozgatórugóját, a Kozmoszban megnyilvánuló szervezőerőt. A Világegyetem vizsgálata nélkül az ember elveszti végső talaját, és életét egysíkúvá, kozmikus tudati vonatkozása vesztetté, alkalmazottá teszi egy világa vesztett, világtalan életben. Hasonlóan, a Természet, a környező világ tanulmányozása, titkainak vizsgálata nélkül az emberi elme nem képes kifejlődni, kiteljesedni. Mindez nyilvánvalónak tűnhet - de mindebből következik, hogy a nemzeti lét is elengedhetetlenül fontos az ember szellemi látóköre számára. Ugyanis a nemzet annak a nyelvnek hordozója, melynek segítségével legszemélyesebb gondolatainkat megfogalmazzuk. A nyelv fogalmai, ezek jelentésudvarai olyan tudatos és tudattalanba merült gondolatokat hordoznak, amelyek szellemiségünk, szellemi alkatunk lényeges meghatározói. A nemzet annak a kultúrának megteremtője, hordozója és továbbvivője, amelyben életünk és szellemiségünk kibontakozhat.
A természetes világmodell egyfajta világképlet, amelyen lemérhetjük személyes életünk, szellemiségünk alakulását. Ahogy a nemzet képes szellemiségünk irányultságának természetes irányát kijelölni, úgy a Természet megnyilvánulásai képesek szellemiségünk irányultságát egy még átfogóbb összefüggés-rendszerre megnyitni. Szellemiségünk kibontakozásának végső színtere a Világegyetem végső titkainak feltárása. És mivel ezek a létkörök mind természetesek, ezért szellemiségük iránya mind egybeesik az egész, átfogó Természet egységes szellemiségének irányával. A természetes nemzetfogalom a nemzetet szerves élőlényként fogja fel, amely az élővilág egy fontos, életfontosságú szerveként jött létre, és ennek a természetes szellemiségnek kiteljesítésére hivatott. Ahogy személyes életünk csak a nemzet életébe épülve, annak kiteljesítésében kaphat értelmet, úgy a nemzet élete csak az élővilág, a Világegyetem szellemiségének kiteljesítésében érheti el rendeltetésének valóra váltását.
Élni vágyni annyi, mint különbre, jobbra vágyni, nemesebbre, nagyszerűbbre, eszményire. Eszmények nélkül az ész nem eszmélhet. Természeti, emberi sorsunk elérhetőségéhez, az Éden visszahódításához, életünk kiteljesítéséhez mindenekelőtt eszmélnünk, éreznünk és gondolkoznunk kell. Az élet tudni, érezni akar bennünk mindent, ami lényeges, tudni, érezni akarja, miért jött létre a Világegyetemben. Mit akar az élettől a Világegyetem? Miért hozott létre bennünket a Természet? A Világegyetem fejlődése során a (látszólag) élettelen és tudattalan létezésből nem vak-véletleneken át, hanem magas szervezőerővel hívta létre az Életet. Ez a Világegyetem első számú "csodája", olyan megnyilvánulása, amely a Természet logikájára kíváncsi emberek előtt feltárulhat. A Természet logikája a felszíni, egyszintű gondolkodásra, az egy síkon mozgó tudományágak egy-utas gondolkozására merőleges. A Természet ugyanis összeköti a fizikát, a biológiát, a társadalomelméletet, a tudatfilozófiát. A Természet a tudományok egységes egészét igényli, tehát a Természet interdiszciplináris. A Természet egységes logikája szerint a fizikai létezésből előugró élet és tudat lényege szerint megtáltosodást jelent. A Világegyetem második számú "csodája" a Természet csodája: a tudat kibontakoztatása az élővilágban, az ember megjelenése. A Világegyetem harmadik számú csodája az Ember csodája - lenne, s ez az Ember természeti létfeladata: az élet és a tudat megtáltosítása, kibontakoztatása, kiteljesítése. Az emberiség létfeladata az értelem és emberi érzés kiteljesítése a bennünk élő természeti, elemi erővel. Ha az emberiség visszatalál természeti gyökereihez, ha feladatát nem a Természet erőivel való szembefordulásra, a Természet leigázására fordítja, hanem a Természet legmélyebb lényegi fejlődési irányának továbbvitelére, az emberiség képes lehet a Világegyetem létakaratát kiteljesíteni. Az ember akkor teljesítheti kozmikus, természeti rendeltetését, ha továbbviszi a kozmikus szellemi irányt a maga létkörében: az egyéni, közösségi, nemzeti szinteken, és az emberiség egészében. És mivel az ember belső világában tovább él a kozmikus szervezőerő, ezért az ember kiteljesedésével a Kozmosz éled fel. Saját belső Kozmosz-feltámasztásainknak akkor szerezhetünk azonban csakis egyéni életünkön túlmutató érvényt, ha a bennünk feléledt Természet fényét átadjuk környezetünknek, társainknak, és ha gondoskodunk arról, hogy az élet és a tudat fénye a nagyobb közösségekben is kigyulladjon, a nemzetben, az emberiségben - ekkor gyulladhat ki a Természetben és a Kozmoszban. Mindannyian a világgal állunk párban. A világ előbbrejutása mindannyiunk feladata és személyes ügye.
Megfelel-e az emberiség természeti létfeladatának?
A történelem tanúbizonysága: az emberiség egyre nagyobb fokú manipulálása, megtévesztése, az értelem elsorvasztása, az érzések és az értelem szembeállítása, belső világunk hamis és bűnös színben feltüntetése (a nyugati civilizáció domináns dogmája szerint az emberi belső világ alantas ösztönök színhelye), az emberi kultúra emberi dimenzióinak (az értelem hatókörének fejlesztése, természeti feladatoknak, ünnepeknek, életnek élő közösségek, a közösségi tisztánlátás, erkölcsi világlátás) elsorvasztása az emberiséget egyre fokozódó mértékben vezeti embertelen, természetellenes pályára. Az emberiség tehát letért természeti létfeladata teljesítése útjáról, és embertelen, gazdasági-pénzhatalmi-politikai erők uralma alatt senyvedve elvesztette szellemi látókörét, értelme egykori hordereje a mindennapi apró-cseprő ügyekre sorvadt és nem terjed túl a közvetlen, személyes gyakorlat körén. A materializmusra épülő civilizáció: a társadalmi kontraszelekció, a munkalehetőségek alárendelése a pénzhatalmi érdekeknek, az egyre növekvő tényleges munkaidő, a társadalmi hírközlés üzleti érdekeknek alárendelése, a tudomány, a művészet, a kultúra lényegi lefokozása a mai embert önállótlan, arctalan tömeg-emberré igyekszik alakítani, minden oldalról beszorítja, hogy rákényszerítse önálló, emberi lény-mivoltának, eszméinek, életelvének feladására. Érzésvilága a célzatosan manipuláló társadalomban legyengül, indulatvilága szalonképtelennek minősül. Szellemének maradékait pedig az értelemellenes, az értelem számára eleve felfoghatatlan tényezőre építő misztika veri béklyóba. Az értelem hatóköre a mai társadalomban hihetetlen mértékben, mesterségesen leszűkített. A fogyasztói társadalomban a hatalmi társadalom kitermelte tömegember szisztematikus manipulálása a nemzeteket aláveti az üzleti életet alakító tényezőknek. Az eredmény: az emberi értelem, érzés, érzékelés, világérzékelés letompult, elsorvadt, megcsonkult, alávettetett.
Hogyan térhetünk vissza természeti létfeladatunkhoz?
Életünk akkor kaphat emberi, természeti értelmet, ha a bennünk élő eszmények, ábrándok, legmélyebb, életreszóló, emberi vágyaink vezetik életünket. Az eszményi lélek, az eszményi élet érvényre kell jusson. A legfontosabb eszmények: az élet emberi, különbre, jobbra, igazságra vágyásának érvényre jutása a nyers erő és a társadalom anyagi kényszerei (pénz, állás, anyagi juttatások, hatalmi előnyök, manipuláció) felett. Elölről kell kezdeni a nemzet felépítését. Ehhez szükség van olyan spontán szerveződő közösségek létrehozására, amelyek az életünk egészét érintő problémák meglátásával és megoldásával foglalkoznak. Idetartoznak olyan kérdések, amelyeket szinte teljesen kirekesztettek a mai fogyasztói társadalom látókörén: az élet végső kérdései, a Világegyetem eredetének és természetének kérdése, az élet értelme, a társadalom, a nemzet emberivé tétele, a világ megváltoztatása. Mindezeket a kérdéseket a mai társadalom egyre inkább szűk szakmai berkeknek tartja fenn, amelyeket pedig az egyetemi-akadémiai élet anyagi-politikai befolyásolásával képes szellemi korlátok közé terelni. Olyan közösségeket kell létrehoznunk, amelyek egyik alapgondolata, hogy minden ember képes minden lényegi problémát meglátni éppen azért, mert ezek személyesen érintik sorsát. És ha érintik sorsát, azt érzi, és így meg is értheti, és annyiban, amennyiben személyes sorstényezője, meg is képes ezeket oldani. A nemzet újjászületése olyan közösségek létrejöttével képzelhető el, amelyek célja az egyén, a nemzet és az emberiség sorskérdéseinek, az élet végső kérdéseinek megfogalmazása és a válaszok megvalósítása. Ha ilyen közösségek létrejönnek, ha a mai társadalom emberei rátalálnak az ilyen közösségek létrehozásának útjaira, akkor a természetes közösségek beindíthatják, fölerősíthetik a magyar társadalom szerves szerveződését. A mai angol társadalomban majdnem mindenki egyszerre több hivatalosan bejelentett egyesület tagja. Elképzelhető, hogy baráti körökből, spontán közösségekből, és tudatosan vállalt közösségi kezdeményezésekből az egész társadalomra kiterjedő természetes közösségek hálózata fejlődjön ki. Ha pedig a társadalom jelentős részére kiterjednek a természetes közösségek, a nemzet saját életének megvilágítására képessé válhat, újjászerveződhet, és saját kezébe veheti sorsának irányítását.
Kiút a fogyasztói társadalomból
Hogyan tudjuk kivonni életünket a tevékenységünket egyre inkább a maga uralma alá hajtó gazdasági erők egyre kíméletlenebb szorítása alól? Ez a lépés elkerülhetetlen - különben egész életünk azzal telik, hogy elemi létfeltételeinket igyekszünk létrehozni, és arra már nem jut idő, hogy gondolkodni és cselekdni kezdjünk. Mivel a mai társadalmak életünket egyre növekvő mértékben vetik alá akaratuknak, egyre rohanóbb és embertelenebb a világ, ezért csak magunkra, egymásra, élet-közösségeinkre, családunkra, a magyarságra, az emberiségre számíthatunk. Ezek a természetes közösségek azok, amelyek mellénk állhatnak életünk felszabadításában, és ezért ezek alaposabb megismerése elkerülhetetlen.
Életünknek csak akkor adhatunk értelmet, ha életünk egészének alakítását saját kezünkbe vesszük. Ez nem jelenti szó szerint életünk egészét abban az értelemben, hogy életünk minden pillanatára kiterjedjen. Az első lépések lehetnek csak aprók, önmagukban kisebb, csak perspektívájuknak kell átfogónak, életünk egészére irányulónak lenniük. Hogyan gondolhatjuk el életünk egészét? Életünk egésze születésünktől halálunkig tart. Ahhoz, hogy életünk egészének magán túlmutató értelme lehessen, kell valamiféle tényező, amely ezt az értelmet hordozza, kiteljesíti. De mi van életünkön kívül? Van-e olyan tényező, amely képes továbbvinni egyéni életünk értelmét halálunk után is? Nyilvánvaló, hogy léteznek ilyen tényezők. Az ilyen tényezőket úgy hívják: embertársaink, utódaink. Utódaink testileg-szellemileg hordozhatják tovább az életünket jelentő tényezőket. Utódaink kivételével a többi emberrel halálunk után csak szellemiségünk tarthat fenn kapcsolatot. Szellemiségünk kapcsolatot tud tartani egykori személyes ismerőseinkkel. De szellemiségünk előbb-utóbb elenyészik, ha az egymásra következő nemzedékek egyre inkább csak közvetve lépnek szellemiségünkkel kapcsolatba, és ezt nem viszik maguk is tovább. Szellemiségünk fennmaradásának azonban végső soron az az egyetlen biztosítéka, ha bekapcsolódik egy átfogóbb közösség életébe. Az egyéni létünkön túlnyúló, átfogóbb közösségek léte tehát életünk értelmének legfőbb biztosítéka, pillére, és terepe egyben. Ebből az alapvető tényből viszont az következik, hogy életünk egésze akkor nyerheti el igazi értelmét, kiteljesedését, ha egy átfogóbb közösséget segít, táplál, szolgál, éltet.
A nemzet fogalma
A Világegyetem, a Természet rendeltetése génjeinkben él tovább. Életünk feladata a bennünk élő természeti erők kiteljesítése, kivirágoztatása. A nemzet annak a kultúrának megteremtője, hordozója és továbbvivője, amelyben szellemiségünk kibontakozik. A nemzet eredetileg egy szerves közösséget jelentett, amely közvetlenül a személyes részvétellel létrehozott közösségeken alapult, amely ezeknek a közösségeknek társadalmiasult formája. A nemzet az a közösség, amely, ha valami fennmarad életünk végén belőlünk, ezt a valamit tovább éltetni képes. Ha életünknek értelmet akarunk adni, amely túlnyúlik személyes életünkön, ez életünk szellemi meghosszabbítását jelenti. És mivel szellemiségünk adja életünk legfontosabb, legszemélyesebb, leglényegesebb magját, ezért szellemi túlélésünk lényegében valóságos túlélést jelent. Szellemi túlélésünk, halhatatlanságunk legfontosabb pillére és biztosítéka tehát a nemzet. A nemzet szerepe tehát szellemi életünkben közvetlenül és a legszemélyesebben érvényesül. Ha erről nem veszünk tudomást, életünket, szellemiségünket mi magunk ítéljük gyors elsorvadásra, idő előtti halálra, mások előli bezárkózásra. A nemzet léte azonban nemcsak puszta terepet biztosít tetteink, szellemiségünk, emlékünk fennmaradásához, hanem egyben irányt is ad szellemiségünk kibontakozására. Ha a nemzet az egyedüli, amely szellemi kibontakozásunk esetén biztosíthatja szellemiségünk halhatatlanságát, akkor szellemiségünk egy olyan központi fókusza kell legyen, amelyre szellemiségünk mint lényegi tényezőre irányul. Szellemiségünk rendeltetése ennek a szellemiséget továbbvivő tényezőnek, a nemzetnek fenntartása és továbbfejlesztése, továbbvitele - továbbvitele a Természet, a Világegyetem kiteljesedése felé.
Ahogy a nemzet képes szellemiségünk irányultságának természetes irányát kijelölni, úgy a Természet megnyilvánulásai képesek szellemiségünk, a nemzet szellemiségének irányultságát egy még átfogóbb összefüggés-rendszerre megnyitni. Szellemiségünk kibontakozásának végső színtere a Világegyetem végső titkainak feltárása. Szellemiségünk iránya egybeesik az egész, átfogó Természet egységes szellemiségének irányával. A természetes nemzetfogalom a nemzetet mint egy kozmikus élőlényt fogja fel, amely az élővilág egy fontos, életfontosságú szerveként jött létre, és ennek a természetes szellemiségnek kiteljesítésére hivatott. Ahogy személyes életünk csak a nemzet életébe épülve, annak kiteljesítésében kaphat értelmet, úgy a nemzet élete csak az élővilág, a Világegyetem szellemiségének kiteljesítésében érheti el rendeltetésének valóra váltását.
A nemzetet azok a mozgatóerők hozzák létre, amelyek életünk értelmessé tételét igénylik, amelyek életünk egészét emberivé akarják teljesíteni, mert a velünk született, természeti-genetikus-kozmikus belső erők akaratára hallgatnak, azokra, amelyekért megszülettünk. A nemzetben testesül meg a Világegyetem szervezőereje. A nemzet antenna az Ember, a Természet, a Világegyetem titkaira. A nemzet olyan közösségi antenna, amelynek fényerejéhez mindannyian hozzájárulunk, ha hallgatunk a bennünk kibontakozni vágyó életerő akaratára. A nemzet egy antenna-erdő a végtelen felé, és közös feladatunk ennek az antenna-erdőnek összehangolása, hogy az általa közvetített kép éles és tiszta, mindannyiunk számára világos, fénylő és értelemtől sugárzó legyen. A nemzet életünk szellemiségének talaja, hordozója és mennyboltja.
Még a mai, egyre atomizáltabb, elszigeteltebb társadalomban is sokféle közösség létezik. A mai társadalmat olyan csoportok működése határozza meg, amelyek üzleti céljaik érdekében csoportosultak. Olyan közösségeket kell létrehoznunk, amelyek nem üzleti alapon állnak, hanem az élet egésze iránti érdeklődés és jobbítás szándéka vezet. A közvetlen, emberi érdeklődés, és az élet szeretete alapján is lehet csoportokat létrehozni, nemcsak a profit növelése érdekében. Az élet oldalán álló csoportok mindmáig többnyire megmaradtak baráti szinten, műkedvelő körként vagy alkalmi társulásnak bizonyultak és szétestek. A természetes közösségeknek a szellem kibontakozatásán túl azonban a szerzett megoldások gyakorlati érvényesítését sem szabad szem elől téveszteniük. Gyakorlati, tevékeny, a közösségek létrehozását és felemelését szolgáló tevékenységet érdemes folytatnunk.
Grandpierre Attila, csillagász
2010. október 28., csütörtök
Tudatfilozófia Világlogikák-2.rész
Tudatfilozófia
Világlogikák-2.rész
A megértés egységessége
Úgy tűnhet, a világrendszerek igazsága nem annyira alapjaikban, mint inkább részleteikben, kimunkálásukban rejlik, legalábbis ezt sejteti, hogy sem az anyag, sem az élet, sem az Isten, sem a tudat fogalmát mindmáig nem tudták a gondolkodás legelterjedtebb világrendszerei elfogadható módon meghatározni. Én pedig azt állítom, hogy a legelső lépés a perdöntő, ott kell a legnagyobb körültekintéssel eljárni. Ez a legelső lépés a lényegi világlétezők kiszemelése, és ezek alkalmazása a világ egészének értelmezésére. És itt máris érdekes, ütköző tényezők közé kerülünk. Hiszen egyrészt minden magára valamit is adó gondolatrendszer igyekszik legalábbis olyan látszatot kelteni, hogy képes a jelenségek egységes magyarázatára. A tudat és a megértés alaptermészetéhez tartozik, hogy mindenre kiterjedő legyen. Az egységes világlátás igénye azonban problémákat is vethet fel. Mit gondoljunk arról a "gondolkodó"-ról, amely a világot szűk kategóriákban, vagy a fogyasztói társadalom legszűkebb sémái szerint értelmezi egységesen? Mit gondoljunk arról a bűnözőről, aki mindenkit velejéig romlottnak néz, és erre alapozza a lehető legegységesebb világnézetét? Mit gondoljunk arról a politikusról, aki mindent az érdekek és a haszonlesés szempontjából ítél meg, egységesen? Mit gondoljunk arról a "gondolkodó"-ról, aki mindebben készséges társa a hatalomra áhítozó politikusoknak, és amely szerint a társadalmat lényegében puszta anyagi érdekek mozgatják, és a Világegyetem nem egyéb, mint halott anyagtömeg? És mit gondoljunk azokról a filozófusokról, akik szerint a Világegyetem csak egy lényegtelen mellékjelensége egy értelemmel felfoghatatlan, de állítólag isteni tényezőnek? Mit gondoljunk arról, aki nem saját életét, gyermekkori énjét megőrizve akar egységes látást kialakítani, hanem hasonlóan sorsafeledett, életetemetett sorstársaihoz igyekszik lezülleni?
Mindezek a problémák arra utalnak, hogy az egységes világlátás valójában nem kezdődhet meg a lényegi világlétezők felderítése és számbavétele nélkül. A lényegi világlétezők számbavétele azonban furcsa módon mindmáig nem történt meg, sőt, maga a kérdés sem merült fel, mintha a gondolkodás világrendszerei mind el lennének foglalva saját indíttatásaikkal, és nem azért gondolkodnának, hogy teljesebb életet tegyenek lehetővé, hanem csak hogy igazolják az élet leszűkítésének különböző válfajait, a csonkaság változatait ajánlva a teljességre vágyó embereknek. Mintha ahelyett, hogy rendelkezésre bocsájtanák a különböző gondolatköröket, mindegyik előnyeit és hátrányait kiemelve, mintegy átvilágítva őket, hogy bennük még az eddig járatlan is egycsapásra könnyen tájékozódhasson, megelégednének azzal, hogy önmagukban forgó malmokat tologatnak egymás helyére.
Occam borotvája darabokra szelte a világot
Másrészt, ha elfogadjuk a többtényezős világ létét (ilyen tényezők az anyag (A), a tudat (B), az isten (A+), a mélytudat (B+), a személyes (B++) és a kozmikus tudat (B+++), akkor ezzel újabb nehézség támad előttünk. Az összes, egymással összemérhető értelmezési tartományú, érvényességi körű gondolati felépítmény közül a legegyszerűbb, a legelegánsabb tűnik a legigazabbnak. Ismerjük jól Occam borotvájának elvét: hiábavaló többhöz folyamodni, ha kevesebbel is megtehetjük ugyanezt. Ha tehát a materializmust kiterjesztjük világmagyarázó elvvé, akkor feleslegessé tesszük ezzel az idealizmust. Igen ám, de ez a nagyszerű elv, úgy látszik, több pápát is ugyanúgy szolgál: mert ha az idealizmust terjesztjük ki világmagyarázó elvvé, akkor a materializmus válik fölöslegessé! Így bárki is alkalmazza, saját magát érezheti igazolva, tehát Occam borotvája eddig minden filozófia előszeretettel alkalmazott eszköze volt saját egyedül üdvözítő mivoltának igazolásában. A kérdés ugyanis az: kizárhatók-e a világ lényegi alaptényezői a világ megértéséből? Lehet-e a kényelem, az egyszerűség vonzása erősebb az igazság vonzásánál? Úgy tűnik, mintha az egyszerűség mezében tetszelgő vizesdézsákkal próbálnák leborítani az embert - és eközben éppúgy megtudjuk, hogy a tudat csak az agyfolyamatok mellékterméke, mint hogy az agy és az anyagi valóság csak "maja", illúzió, a fehérről, hogy tulajdonképpen fekete, és a feketéről, hogy a fehér egy árnyalata. Ragyogó, ezek igazán szuperhatékony meggyőzési rendszerek - ám éppilyen bizonyosnak tűnik, hogy nem érdemelnek hitelt. De akkor hol az igazság, és hol a hiba a mai gondolkodás világrendszereiben? Állítom, hogy a legelső lépésben, a lényegi világtényezők, a filozófiai szubsztanciák feltárásában és számításbavevésében.
Haeckel monizmusa
A 19. század végén Haeckel Ernő, jénai egyetemi tanár, a természettudomány és a filozófia jelentős alakja "Világproblémák. Népszerű tanulmányok a monisztikus filozófiáról" címmel jelentetett meg egy terjedelmes és nagyhatású művet (megjelent magyarul Budapesten, 1905-ben). Haeckel monizmusa az egy lényegi világtényező felvételét jelentette. Ez a lényegi világtényező, szubsztancia azonban se nem az anyag, a szellemtől függetlenül elgondolva, se nem az anyagiatlan szellemi természeterő. Goethéhez hasonlóan Haeckel azt a meggyőződést vallja, hogy "a matéria soha szellem nélkül, szellem soha matéria nélkül nem lehet meg, sem nem működhet". Haeckel egy-tényezős világmodelljének szubsztanciája nem a matéria néven ismert végtelenül kiterjedt szubsztancia, és nem a szellem néven ismert érző és gondolkodó szubsztancia, hanem a mindkettőt magába foglaló isteni világlényeg, az "univerzális szubsztancia" alapvető járuléka vagy alaptulajdonsága. Így ez a monizmus, magyarul egylényegű világmodell egyszerre több lényeget képes magába foglalni, és ráadásul az egyszerűség, az egységesség követelményét is teljesíti, az egyoldalúság hátrányai nélkül. Ezzel az egyesítéssel Haeckel szerint a teizmus és a panteizmus, a vitalizmus és a mechanikus materializmus úgyszólván az érintkezésig közelednek.
Előző cikkünkben láttuk, hogy a világ megérthetőségének feltétele azt jelenti, hogy a tudat (B) és a Mindenség (M) egymással megfeleltetésbe hozható, azaz bevezetett jelöléseinkkel B~ M. Ha most a Mindenséget a lényegi világtényezők egységének tekintjük, akkor a választott szubsztanciáktól függően B~ M-ből, M értelmezése szerint a következő világképleteket kaphatjuk:
B~ A materialista racionalizmus (1)
B~ B szolipszizmus (2)
B~ A+ idealista racionalizmus (3)
B~ M~ A + B + B+ univerzális monizmus (4)
Bár bizonyos terminusok, például az "idealista racionalizmus" bizarrnak vagy szokatlannak tűnhetnek, kétségtelen, hogy mindezek a lehetőségek rendelkezésre állnak bárki számára, aki logikusan fel akar építeni egy gondolkodási világrendszert. Mindenesetre elgondolkoztató, hogy ha meg akarjuk érteni a világot, akkor fel kell tegyük, hogy B~ M, és ez az összefüggés minden létező és a tudat egyenrangú kiterjedését hívja elő, tudatunkat kozmikus, sőt egyszerre külső és belső univerzumot átjárni képes tényezőnek mutatva, ezekkel külön-külön és egyszerre is kozmikus egyenrangúságban levőnek mutatva. A tudat bennünk élő hajtóereje kozmikus egységbe hív, a tudat hajtóereje maga a Kozmosz legvégső lényege! A megismerési vágy tehát egy kozmikus ösztön, egy világösztön,. az egyetlen, mindent átfogó ösztön! Az értelem tehát természet szerint nem holmi hitvány szolgálója az adott indíttatásoknak, céloknak, puszta bizonyítvány-magyarázó, manipulációs, félrevezető eszköz, ahogy azt a gondolkodás mai világállapota világszomorító módon sejtetni engedi, hanem a Kozmosz teremtésének és fenntartásának a mai értelem kereteivel már szinte felfoghatatlan, mégis logikailag bizonyíthatóan létező természeti ereje, Várkonyi Nándor szavával egy, a ma ismert értelemnél magasabb értelem (Várkonyi Nándor: Az elveszett paradicsom. Széphalom Könyvműhely, Budapest, 1994). Mégis, ez a magasabb értelem a ma ismert értelemmel is megközelíthető, vakító világossággal felfogható, már a gondolati világrendszerek legelső lépésében - legalábbis azokban, amelyek nem fordulnak már legelső lépésükkel önmaguk ellen, hogy az értelem feladásának követelményével kezdjék az értelem megdolgozásának hadműveletét.
Az értelem tehát eleve kozmikus természetű! Ha az értelem, az ész egy bennünk élő és kozmikus kiteljesedés felé hajtó erő, vagyis a Természettel és a Világegyetemmel összekötő és még teljesebben összekötni igyekvő, erre ösztönző erő, a kozmikus dinamizmus és teljesség érzékelésének képessége, akkor a történelem minden olyan tényezője, amely szűk érdekeket tart szeme előtt, végső soron szembe kell forduljon ezzel a kozmikus természeti erővel. Így állnak elő az irracionális filozófiák, az agnoszticizmus, a szkepticizmus, a miszticizmus, a vallások. És így állnak elő a kozmikus távlatokat vesztő paradox "világmagyarázatok": a materializmus, amely elismeri ugyan a Kozmosz anyagi fejlődését, de fura módon ezzel nem akarja az ember fejlődését összehangolni; vagy a teizmus, melyben a Világegyetem maga jelentéktelen tényezővé zsugorodik Isten mellett.
A teizmus logikája
A teizmusban a legfőbb létező a természetfölötti lény, isten, A+. Minden, amit látunk, az egész természet, alá van vetve annak, amit nem látunk, és amit ésszel sem foghatunk fel, amiről jószerivel a szentesített kinyilatkoztatásokon túl magunk semmit soha meg nem tudhatunk, legfeljebb az egyetértés jogát és gyakorta kötelességét gyakorolhatjuk. Ami a Mindenség, az semmi, és amiről soha semmit sem tudhatunk meg, az a minden. "A keresztény tanítás az istent a világgal és a termtményekkel szembeállítva, megközelíthetetlen legfőbb tekintéllyé emelte, áthidalhatatlan szakadékot támasztott közte és valamennyi teremtett lény között; teremtményeitől az isten nem fokozatilag, hanem lényegileg különbözik"-írja Helmuth von Glasenapp "Az öt világvallás" c. könyvében (Gondolat, 1975, 294. old.). A kereszténység előtti zoroasztrizmusban például az istenélmény az ember legbensőbb valójának (B+, B++, B+++) megtapasztalása. De mit hozott a "fejlődés"? Az isten kiesett belső világunk mélyéből az anyagi világ horizontján túlra, objektiválódott, és az embertől lényegileg különbözővé szublimálódott, ezáltal az embert magát istentelenné, az istent pedig embertelenné téve. Az alapfogalmak minden hangsúlyeltolódása húsbavágó következményekkel jár.
A teizmus attól teizmus, hogy istenre, A+-ra helyezi a hangsúlyt. A teizmus olyan monizmus, egylényegű világértelmezés, amely A+-on kívül más világlényeget nem ismer el - s ezzel az emberi lényeget szó szerint nemlétezőnek tekinti, hiszen ha létezne bármiféle természetű emberi lényeg, annak az egyetlen lényeggel, az istennel kéne egybeesnie. A tudat önálló lényegként el nem ismerése szükségképpen antiracionalizmust, értelemellenességet jelent. A teizmus nem ismeri el emellett az anyagi világ önálló lényegi mivoltát sem, tehát szükségszerűen antikozmikus. A kereszténységben az ember helye a világrendben önerejéből meg nem változhat. A világrend eleve eldöntött, és az ember csak a Kozmosz statisztája lehet, ahogy a Kozmosz is csak isten statisztája, mellékszereplője.
(folyt. köv.)
Grandpierre Attila
(6 old.)
Világlogikák-2.rész
A megértés egységessége
Úgy tűnhet, a világrendszerek igazsága nem annyira alapjaikban, mint inkább részleteikben, kimunkálásukban rejlik, legalábbis ezt sejteti, hogy sem az anyag, sem az élet, sem az Isten, sem a tudat fogalmát mindmáig nem tudták a gondolkodás legelterjedtebb világrendszerei elfogadható módon meghatározni. Én pedig azt állítom, hogy a legelső lépés a perdöntő, ott kell a legnagyobb körültekintéssel eljárni. Ez a legelső lépés a lényegi világlétezők kiszemelése, és ezek alkalmazása a világ egészének értelmezésére. És itt máris érdekes, ütköző tényezők közé kerülünk. Hiszen egyrészt minden magára valamit is adó gondolatrendszer igyekszik legalábbis olyan látszatot kelteni, hogy képes a jelenségek egységes magyarázatára. A tudat és a megértés alaptermészetéhez tartozik, hogy mindenre kiterjedő legyen. Az egységes világlátás igénye azonban problémákat is vethet fel. Mit gondoljunk arról a "gondolkodó"-ról, amely a világot szűk kategóriákban, vagy a fogyasztói társadalom legszűkebb sémái szerint értelmezi egységesen? Mit gondoljunk arról a bűnözőről, aki mindenkit velejéig romlottnak néz, és erre alapozza a lehető legegységesebb világnézetét? Mit gondoljunk arról a politikusról, aki mindent az érdekek és a haszonlesés szempontjából ítél meg, egységesen? Mit gondoljunk arról a "gondolkodó"-ról, aki mindebben készséges társa a hatalomra áhítozó politikusoknak, és amely szerint a társadalmat lényegében puszta anyagi érdekek mozgatják, és a Világegyetem nem egyéb, mint halott anyagtömeg? És mit gondoljunk azokról a filozófusokról, akik szerint a Világegyetem csak egy lényegtelen mellékjelensége egy értelemmel felfoghatatlan, de állítólag isteni tényezőnek? Mit gondoljunk arról, aki nem saját életét, gyermekkori énjét megőrizve akar egységes látást kialakítani, hanem hasonlóan sorsafeledett, életetemetett sorstársaihoz igyekszik lezülleni?
Mindezek a problémák arra utalnak, hogy az egységes világlátás valójában nem kezdődhet meg a lényegi világlétezők felderítése és számbavétele nélkül. A lényegi világlétezők számbavétele azonban furcsa módon mindmáig nem történt meg, sőt, maga a kérdés sem merült fel, mintha a gondolkodás világrendszerei mind el lennének foglalva saját indíttatásaikkal, és nem azért gondolkodnának, hogy teljesebb életet tegyenek lehetővé, hanem csak hogy igazolják az élet leszűkítésének különböző válfajait, a csonkaság változatait ajánlva a teljességre vágyó embereknek. Mintha ahelyett, hogy rendelkezésre bocsájtanák a különböző gondolatköröket, mindegyik előnyeit és hátrányait kiemelve, mintegy átvilágítva őket, hogy bennük még az eddig járatlan is egycsapásra könnyen tájékozódhasson, megelégednének azzal, hogy önmagukban forgó malmokat tologatnak egymás helyére.
Occam borotvája darabokra szelte a világot
Másrészt, ha elfogadjuk a többtényezős világ létét (ilyen tényezők az anyag (A), a tudat (B), az isten (A+), a mélytudat (B+), a személyes (B++) és a kozmikus tudat (B+++), akkor ezzel újabb nehézség támad előttünk. Az összes, egymással összemérhető értelmezési tartományú, érvényességi körű gondolati felépítmény közül a legegyszerűbb, a legelegánsabb tűnik a legigazabbnak. Ismerjük jól Occam borotvájának elvét: hiábavaló többhöz folyamodni, ha kevesebbel is megtehetjük ugyanezt. Ha tehát a materializmust kiterjesztjük világmagyarázó elvvé, akkor feleslegessé tesszük ezzel az idealizmust. Igen ám, de ez a nagyszerű elv, úgy látszik, több pápát is ugyanúgy szolgál: mert ha az idealizmust terjesztjük ki világmagyarázó elvvé, akkor a materializmus válik fölöslegessé! Így bárki is alkalmazza, saját magát érezheti igazolva, tehát Occam borotvája eddig minden filozófia előszeretettel alkalmazott eszköze volt saját egyedül üdvözítő mivoltának igazolásában. A kérdés ugyanis az: kizárhatók-e a világ lényegi alaptényezői a világ megértéséből? Lehet-e a kényelem, az egyszerűség vonzása erősebb az igazság vonzásánál? Úgy tűnik, mintha az egyszerűség mezében tetszelgő vizesdézsákkal próbálnák leborítani az embert - és eközben éppúgy megtudjuk, hogy a tudat csak az agyfolyamatok mellékterméke, mint hogy az agy és az anyagi valóság csak "maja", illúzió, a fehérről, hogy tulajdonképpen fekete, és a feketéről, hogy a fehér egy árnyalata. Ragyogó, ezek igazán szuperhatékony meggyőzési rendszerek - ám éppilyen bizonyosnak tűnik, hogy nem érdemelnek hitelt. De akkor hol az igazság, és hol a hiba a mai gondolkodás világrendszereiben? Állítom, hogy a legelső lépésben, a lényegi világtényezők, a filozófiai szubsztanciák feltárásában és számításbavevésében.
Haeckel monizmusa
A 19. század végén Haeckel Ernő, jénai egyetemi tanár, a természettudomány és a filozófia jelentős alakja "Világproblémák. Népszerű tanulmányok a monisztikus filozófiáról" címmel jelentetett meg egy terjedelmes és nagyhatású művet (megjelent magyarul Budapesten, 1905-ben). Haeckel monizmusa az egy lényegi világtényező felvételét jelentette. Ez a lényegi világtényező, szubsztancia azonban se nem az anyag, a szellemtől függetlenül elgondolva, se nem az anyagiatlan szellemi természeterő. Goethéhez hasonlóan Haeckel azt a meggyőződést vallja, hogy "a matéria soha szellem nélkül, szellem soha matéria nélkül nem lehet meg, sem nem működhet". Haeckel egy-tényezős világmodelljének szubsztanciája nem a matéria néven ismert végtelenül kiterjedt szubsztancia, és nem a szellem néven ismert érző és gondolkodó szubsztancia, hanem a mindkettőt magába foglaló isteni világlényeg, az "univerzális szubsztancia" alapvető járuléka vagy alaptulajdonsága. Így ez a monizmus, magyarul egylényegű világmodell egyszerre több lényeget képes magába foglalni, és ráadásul az egyszerűség, az egységesség követelményét is teljesíti, az egyoldalúság hátrányai nélkül. Ezzel az egyesítéssel Haeckel szerint a teizmus és a panteizmus, a vitalizmus és a mechanikus materializmus úgyszólván az érintkezésig közelednek.
Előző cikkünkben láttuk, hogy a világ megérthetőségének feltétele azt jelenti, hogy a tudat (B) és a Mindenség (M) egymással megfeleltetésbe hozható, azaz bevezetett jelöléseinkkel B~ M. Ha most a Mindenséget a lényegi világtényezők egységének tekintjük, akkor a választott szubsztanciáktól függően B~ M-ből, M értelmezése szerint a következő világképleteket kaphatjuk:
B~ A materialista racionalizmus (1)
B~ B szolipszizmus (2)
B~ A+ idealista racionalizmus (3)
B~ M~ A + B + B+ univerzális monizmus (4)
Bár bizonyos terminusok, például az "idealista racionalizmus" bizarrnak vagy szokatlannak tűnhetnek, kétségtelen, hogy mindezek a lehetőségek rendelkezésre állnak bárki számára, aki logikusan fel akar építeni egy gondolkodási világrendszert. Mindenesetre elgondolkoztató, hogy ha meg akarjuk érteni a világot, akkor fel kell tegyük, hogy B~ M, és ez az összefüggés minden létező és a tudat egyenrangú kiterjedését hívja elő, tudatunkat kozmikus, sőt egyszerre külső és belső univerzumot átjárni képes tényezőnek mutatva, ezekkel külön-külön és egyszerre is kozmikus egyenrangúságban levőnek mutatva. A tudat bennünk élő hajtóereje kozmikus egységbe hív, a tudat hajtóereje maga a Kozmosz legvégső lényege! A megismerési vágy tehát egy kozmikus ösztön, egy világösztön,. az egyetlen, mindent átfogó ösztön! Az értelem tehát természet szerint nem holmi hitvány szolgálója az adott indíttatásoknak, céloknak, puszta bizonyítvány-magyarázó, manipulációs, félrevezető eszköz, ahogy azt a gondolkodás mai világállapota világszomorító módon sejtetni engedi, hanem a Kozmosz teremtésének és fenntartásának a mai értelem kereteivel már szinte felfoghatatlan, mégis logikailag bizonyíthatóan létező természeti ereje, Várkonyi Nándor szavával egy, a ma ismert értelemnél magasabb értelem (Várkonyi Nándor: Az elveszett paradicsom. Széphalom Könyvműhely, Budapest, 1994). Mégis, ez a magasabb értelem a ma ismert értelemmel is megközelíthető, vakító világossággal felfogható, már a gondolati világrendszerek legelső lépésében - legalábbis azokban, amelyek nem fordulnak már legelső lépésükkel önmaguk ellen, hogy az értelem feladásának követelményével kezdjék az értelem megdolgozásának hadműveletét.
Az értelem tehát eleve kozmikus természetű! Ha az értelem, az ész egy bennünk élő és kozmikus kiteljesedés felé hajtó erő, vagyis a Természettel és a Világegyetemmel összekötő és még teljesebben összekötni igyekvő, erre ösztönző erő, a kozmikus dinamizmus és teljesség érzékelésének képessége, akkor a történelem minden olyan tényezője, amely szűk érdekeket tart szeme előtt, végső soron szembe kell forduljon ezzel a kozmikus természeti erővel. Így állnak elő az irracionális filozófiák, az agnoszticizmus, a szkepticizmus, a miszticizmus, a vallások. És így állnak elő a kozmikus távlatokat vesztő paradox "világmagyarázatok": a materializmus, amely elismeri ugyan a Kozmosz anyagi fejlődését, de fura módon ezzel nem akarja az ember fejlődését összehangolni; vagy a teizmus, melyben a Világegyetem maga jelentéktelen tényezővé zsugorodik Isten mellett.
A teizmus logikája
A teizmusban a legfőbb létező a természetfölötti lény, isten, A+. Minden, amit látunk, az egész természet, alá van vetve annak, amit nem látunk, és amit ésszel sem foghatunk fel, amiről jószerivel a szentesített kinyilatkoztatásokon túl magunk semmit soha meg nem tudhatunk, legfeljebb az egyetértés jogát és gyakorta kötelességét gyakorolhatjuk. Ami a Mindenség, az semmi, és amiről soha semmit sem tudhatunk meg, az a minden. "A keresztény tanítás az istent a világgal és a termtményekkel szembeállítva, megközelíthetetlen legfőbb tekintéllyé emelte, áthidalhatatlan szakadékot támasztott közte és valamennyi teremtett lény között; teremtményeitől az isten nem fokozatilag, hanem lényegileg különbözik"-írja Helmuth von Glasenapp "Az öt világvallás" c. könyvében (Gondolat, 1975, 294. old.). A kereszténység előtti zoroasztrizmusban például az istenélmény az ember legbensőbb valójának (B+, B++, B+++) megtapasztalása. De mit hozott a "fejlődés"? Az isten kiesett belső világunk mélyéből az anyagi világ horizontján túlra, objektiválódott, és az embertől lényegileg különbözővé szublimálódott, ezáltal az embert magát istentelenné, az istent pedig embertelenné téve. Az alapfogalmak minden hangsúlyeltolódása húsbavágó következményekkel jár.
A teizmus attól teizmus, hogy istenre, A+-ra helyezi a hangsúlyt. A teizmus olyan monizmus, egylényegű világértelmezés, amely A+-on kívül más világlényeget nem ismer el - s ezzel az emberi lényeget szó szerint nemlétezőnek tekinti, hiszen ha létezne bármiféle természetű emberi lényeg, annak az egyetlen lényeggel, az istennel kéne egybeesnie. A tudat önálló lényegként el nem ismerése szükségképpen antiracionalizmust, értelemellenességet jelent. A teizmus nem ismeri el emellett az anyagi világ önálló lényegi mivoltát sem, tehát szükségszerűen antikozmikus. A kereszténységben az ember helye a világrendben önerejéből meg nem változhat. A világrend eleve eldöntött, és az ember csak a Kozmosz statisztája lehet, ahogy a Kozmosz is csak isten statisztája, mellékszereplője.
(folyt. köv.)
Grandpierre Attila
(6 old.)
A tudat filozófiája VILÁGLOGIKÁK
A tudat filozófiája
VILÁGLOGIKÁK
A világrendszerek logikai térképe
Hogyan alakulnak ki a gondolkodás világrendszerei? Állítom, hogy mindegyiknek megvan a maga belső logikája. Egy olyan belső logika, mely maga tettenérhető, a rendszer egészében és egyes tételeiben. De nemcsak az egyes tételekben, hanem magukban az alapfogalmakban kell leginkább jele legyen az egész világrendszer lényege, az alapfogalmak kiválasztásában, tartalommal feltöltésében, jelentőségi sorrendjének kialakításában. Úgy tűnik, az évezredek alatt nem volt elegendő alkalom a gondolkodási rendszerek érvényességi, alkalmazhatósági területének kitapogatására, megjelölésére. Ezért most egészen az alapfogalmakig kell lehatolni. Sőt, ennél többet állítok. Nemcsak a világrendszerek természete ismerhető fel, de maga a világrendszer lényege is sokkal világosabban, vegytisztábban fogalmazható meg, ha a sokszor rejtett vagy csak homályosan érzékelt motíváló tényezőket a logikai elemzés lényegükben tárja fel, felszínre hozva kifejeződésüket világosan képes megjeleníteni. A világrendszer tételei mellé téve aztán a világrendszer kitapintott logikáját, pulzusát, a kettő összevetésével gondolkodásunk hatékonysága megnövelhető, kiteljesíthető. Ahogy az ember egy vizsgára is akkor képes felkészülni igazán, ha annak lényegét vázlatszerűen maga előtt képes megjeleníteni, ahogy az utazónak is nem elhanyagolható segítséget nyújt a beutazni kívánt táj térképe, a világrendszer logikájának, működési módjának, irányának, lépéseinek és végcéljának felismerésével és megmutatásával a világrendszer logikájának érvénye, határai és korlátai is egy pillantásra felfoghatóvá tehetők. Sőt, ennél többet is ígér a világrendszerek logikájának feltárása: a világrendszerek logikájának következetes alkalmazásának lehetőségét is meg képes mutatni, képes következetessé tenni a világrendszer logikáját, képes ezt a következetességet a végletekig, a logikai lehetőségek határáig elvinni, azaz ahogy egy ördöglakat lehetséges kapcsolódásainak megismerése során feltárulnak a szétválasztás és összekapcsolódás rendelkezésre álló lehetőségei, úgy adja meg a világrendszerek logikájának feltárása a világrendszerek logikai lehetőségeinek nemcsak adott és már felismert, de még fel nem ismert lehetőségeit is, pusztán a lényeg világos láttatása által. Mi több, ha a világrendszerek mint játékszerek hullnak ölünkbe logikájuk ismeretével, akkor magunk is kedvünk, vágyaink, intuíciónk szerint rakhatunk össze belőlük kedvünkre való és lényegükben az eddigi világrendszerekkel legalábbis egyenértékű vagy akár még helytállóbb világrendszereket. Akinek kedve tartja, tartson hát velem ezen az izgalmas és senki által még be nem járt tájon! A kirándulásra mindenesetre hozzon magával némi spirituszt. Tudom, hogy a mai magyar újságírásban szinte általános szabály, hogy a leglassúbb felfogású, legfélénkebb olvasó igényszintjére szállítsa le az író a láttatáshoz szükséges eszközöket. Mindez a külföldi hasonló lapokban távolról sem így van. Mégis, mi lenne, ha elfogadnánk az általános műveltségszintet kiindulási alapnak? Ha elfogadjuk, hogy olvasóink nagy része elvégezte az általános iskolát, sőt túlnyomórészt a gimnáziumot, vagy gondolkodási szintjét önállóan fejlesztetve ki érte el vagy haladte meg ezek szellemi szintjét, akkor be kell látnunk, elfogadható eszköznek minősül az absztrakt gondolkodás legminimálisabb formalizálása, amennyiben a fogalmak betűkkel jelölését formalizálásnak minősítjük. Meglátjuk majd, mennyire nyer gondolkodásunk áttekintőképessége pusztán a fő szereplő fogalmak egy betűvel jelölésével! Ne ijedjünk meg tehát a nagybetűk visszatérő használatától, és ismerkedjünk meg az elvont gondolkodás teherlevevő, röpítő hatalmával!
A materializmus logikája
Az elvonatkoztatást annál könnyebben megtehetem, mivel a materializmus és az idealizmus logikáját már bemutattam a Harmadik Szem hasábjain (1993. december, 1994 január, február, március, április). Ráadásul, aki megteheti, összehasonlíthatja majd, mennyivel könnyebb tájékozódni a gondolkodás világrendszereinek kazamatáiban, labirintusaiban, útvesztőiben (amikben legtöbbször az építők maguk is elvesztették a fonalat), ha rendelkezésünkre áll egy egyszerű matematikai jelölés révén a logikai vezérfonál.
Nem kell túlságosan sokat keresgélnünk, hogy megleljük a materializmus központi fogalmát, ami az anyag. De hogy mit is takar tulajdonképpen az anyag fogalma, az már jóval nehezebb dió. Amint arra tanulmányomban rámutattam (G. A.: A gondolkodás világrendszerei. Harmadik Szem, 1993 december), az anyag fogalma az élettelen és tudat, szándék és érzékelési képesség nélküli, legalábbis ilyennek tételezett a materializmusban. Jellemző, hogy ez a minden másnál jobban elterjesztett gondolkodási világrendszer annyi filozófus és állítólagos gondolkodó erőfeszítései dacára az anyag fogalmát mindmáig nem határozta meg kielégítően, ahogy arra sem fordított erőfeszítést, hogy a Természetben előforduló anyag ténylegesen mutatja-e a neki tulajdonított jellemzőket (mert ezt kísérletileg is ellenőrizni lehet, lásd a Természet végső titkai c. Tanulmányt, ugyanebben a számban)! Mintha attól, hogy ők élettelennek minősítik, az anyag el is kezdene élettelenné, érzéketlenné, tudattalanná zsugorodni. Érdekes, hogy ez az anyagfogalom csupa fosztóképzőre épül, mintha az lenne a fontos, hogy milyen ne legyen az, amivel életünkben találkozunk, és ebben a célzatosságban mintha az a babonás hit is kifejeződne, hogy ha minden tulajdonságától megfosztjuk a természet alanyait, akkor tárggyá, ténylegesen érzéketlenné, vakká és süketté válnak ettől. A marxista „Filozófiai Kislexikon" szerint az anyag fogalma mindig is valami "passzív természetű, változatlan ősanyagit jelentett", amely az embertől független, passzívan érzékelt, érzeteinktől független érzetek forrása. Az ilyen világrendszer akkor látja igazoltnak önmagát, ha mindenről sikerül kimutatni annak élettelen, az embertől független mivoltát. De fogalmazzuk meg a materialista filozófia logikáját, és derítsük fel, mit is jelent ez!
Jelöljük tehát a materializmus központi anyagfogalmát A-val. Ahhoz, hogy a materialista logika filozófiai természetű állításokat tehessen, szükséges, hogy definiáljon egyéb fogalmat is, és a definiált fogalmak viszonya szabja majd meg a filozófia világnézeti kisugárzó erejét. A materialista filozófia annak állításával, hogy minden létező, minden érzékelhető-tapasztalható létező anyagi, vagyis élettelen, vagy élettelen elemekre redukálható, közvetve be is vezette az érzékelhető tapasztalható létezők univerzumának, a Mindenségnek fogalmát. Jelöljük most ezt M-el! A materialista filozófia alaptétele tehát kimondja, hogy M=A. Ez a tétel a materialista filozófia minden válfajának megfogalmazásában azt jelenti, hogy az anyag a tudattal szemben áll, attól lényegében különbözik. A tudat tehát még a materialista filozófiában is a létezők egy fő osztályát jelenti, jelöljük hát B-vel. A materialista filozófia fő tétele tehát egyben azt is jelenti, hogy a kétségtelenül létező B végeredményben a lényegi eltérés dacára is A-ból származtatható, A-ból következtetéssel levezethető B, AŢ B. Meg kell állapítsam, hogy a materialista filozófia alaptételének ezt a következményét mindmáig nem fogalmazták meg ilyen világosan, bár logikai alapon a tétel szükségszerűsége nem vitatható. A materialista filozófia ennek fényében mindaddig nem érdemel komolyabb figyelmet, amíg legalább egy lényeges tételét be nem bizonyítja, hiszen bizonyítatlan tételekre nem lehet filozófiát alapozni, és bolond, aki bizonyítatlan tételeket készpénzként elfogad. Márpedig az M=A tétel olyan általánosságot jelent, ami minden egyes rendszerről ki kell mutassa annak élettelenségét vagy annak visszavezethetőségét élettelen elemeire. Ha elfogadjuk azt a közkeletű nézetet, hogy a világ élettelen, élő és tudatos létsíkokra osztható fel, akkor a materialista filozófia jogosultságát annyiban és csak annyiban szerezhetné meg, ha kétségtelenül kimutatná, hogy az életjelenségek és a tudatjelenségek, amelyek maguk nem élettelenek, élettelen alkotóelemeik tulajdonságaira, lényegükben visszavezethetők. Egy lényegi csúsztatással az anyagfogalomba a materialista filozófia egyes válfajai becsempészik az alkotóelemek viszonyait, téridőbeli elhelyezkedését is. Ez azonban már erősen vitatható, és határozottan félrevezető, ha minden viszonyt beleért. Ha az anyagi alkotóelemek egymáshoz kapcsolódását, viszonyát is anyaginak tekintjük, akkor természetesen testünk világhoz kapcsolódásának egészét, tehát tudati jelenségeink egészét is helyből anyaginak kéne minősítsük, minden érzésünkkel, szubjektív, önrendelkezésünk hatóköre alá eső belső eseményünkkel egyetemben, ami ellentmondana a materializmus alaptételének, annak, hogy az anyag nem tudatos. Nem lehet egyszerre kijelenteni, hogy az anyag nem függ tudatunktól, hogy nincsenek szándékai, céljai, célszerűsége, A nem egyenlő B-vel, Aą B, és ugyanakkor állítani, hogy B=A.
A materializmus nem ismer el az anyagi világon túl létező tényezőt, így A+=0. Ilyen A-n túli tényező léte szöges ellentétben a materializmussal. A vallásos világnézetben az Isten fogalma ugyanolyan központi szerepet játszik, mint a materializmusban az anyag fogalma, azzal a különbséggel, hogy az idealista világrendszer azt azért mégsem állítja, hogy A=0, akkor sem, ha számára A+ a központi kategória. Az idealizmus tehát nem annyira totalitárius, minden más világrendszerbeli fogalom lehetőségét is kizáró gondolatkör, mint a materialista. A materializmus nemigen ismer el tudatallatit, B+-t, ha mégis, akkor sem tulajdonít önálló filozófiai kategóriát alkotó jelentőségűnek, tehát itt B+ is nulla, B+=0. Ha a valóság végső filozófiai kategóriáinak az anyagot (A), a külső érzékszerveinkkel érzékelhető és tapasztalható Mindenséget (M), az anyagi világon túli tényezőt (A+), a belső érzékeinkkel éber tudatállapotban érzékelhető tudatvilágot (B), a másfajta tudataállapotokban érzékelhető tudaton túlit, (B+) tartjuk, akkor a materializmus alaptétele a következő matematikai fomába önthető:
M=A; A+=0; AŢ B; B+=0. (1)
Amiben az is benne van, hogy nincs ezeken a kategóriákon kívül semmiféle egyéb létező.
Racionalizmus
A racionalizmus azt vallja, hogy a világ megérthető, vagyis a tudat képes a létezők összességének összes kategóriáját felfogni és megérteni: a matematika nyelvén ez úgy hangzik, hogy B hasonló M-hez, képes önmagában, belső világában a Mindenség bármely rendszerét előállítani, felfogni, azaz M~ B. Ez mindenesetre egy határozott tétel, amely ahelyett, hogy a materializmus módjára természettudományra tartozó feladatokat filozófiai alaptételként előre igazoltnak véve indulna az önmagát megalapozás feladatának, az önmagát megalapozás lehetőségét tartja csupán valóságosnak. Hiszen nyilvánvaló, hogy a Mindenség rendszerei egyrészt nem csupán élettelen rendszerek, másrészt egy rendszer élő vagy élettelen mivolta, akárcsak élettelen rendszerekre visszavezethetősége tudományos vizsgálódást igényel, nem szobatudósok lényegi logikai vizsgálódást nem igénylő, de azért ellentmondást nem tűrő kijelentéseit. Ha tehát a megismerés alapfeltétele az értelem megismerésre alkalmassága, akkor a logika alkalmas a világ megismerésére. Ez azt jelenti, hogy B és A között megfeleltetés hozható létre, a kettő, a matematika nyelvén szólva, homológgá tehető. De a racionalitás fent megfogalmazott alaptétele összefér akár azzal is, hogy A + (A+) ~ B, amikor is nemcsak a külső érzékszerveinkkel felfogható világ érthető meg, hanem az anyagi világon túli transzcendens létező is. Sőt, ugyanúgy elképzelhető, hogy önmagunk belső világát is képesek lehetünk megismerni, azaz A + A+ + B+ ~ B. Ha az értelem még önmagát is képes megismerni, akkor
A + A+ + B + B+ ~ B. (2)
Így tehát elvileg -ha egyéb tételeivel nem ütközik - éppúgy lehetséges racionális materializmus, A~ B, mint racionális teizmus, A+~ B, sőt, rögtön adódik egy pár még föl nem lelt változat, így a mágikus racionalizmus, amikor is A~ B+, mágikus idealizmus, A+~ B+, vagy A + A+~ B + B+, azaz mágikus humanizmus-naturalizmus. Ezek a gondolatkörök attól mágikusak, mert bennük az érzések, a sugallatok, sejtések, a belső világ mélyebb birodalmai azok, amelyek megfeleltethetők a Mindenségnek. A mágikus humano-naturalizmusban a külső természeti létezők kategóriái, A és A+ megfeleltethetők az emberi belső világ természeti létezőinek, B és B+-nak. Ha még alaposabban utána akarunk járni az eddig elsikkadt filozófiai világrendszer-lehetőségeknek, itt egy: felvehető egy olyan világrendszer gondolatköre, amelyben az emberi értelem, B, éppúgy mint az emberi érzések, intuíciók, sugallatok univerzuma, B+, mind egykiterjedésű az összes többivel,
A~ A+~ B~ B+ (3)
amelyben minden létezési alapkategória, ahelyett, hogy minél teljesebben elkülönülne egymástól, mint a materializmusban, minél teljesebben átjárja egymást - ez a kozmikus egyenrangúság világrendszere lenne. Mindmáig nem találták fel.
(Folyt. Köv.)
Grandpierre Attila
VILÁGLOGIKÁK
A világrendszerek logikai térképe
Hogyan alakulnak ki a gondolkodás világrendszerei? Állítom, hogy mindegyiknek megvan a maga belső logikája. Egy olyan belső logika, mely maga tettenérhető, a rendszer egészében és egyes tételeiben. De nemcsak az egyes tételekben, hanem magukban az alapfogalmakban kell leginkább jele legyen az egész világrendszer lényege, az alapfogalmak kiválasztásában, tartalommal feltöltésében, jelentőségi sorrendjének kialakításában. Úgy tűnik, az évezredek alatt nem volt elegendő alkalom a gondolkodási rendszerek érvényességi, alkalmazhatósági területének kitapogatására, megjelölésére. Ezért most egészen az alapfogalmakig kell lehatolni. Sőt, ennél többet állítok. Nemcsak a világrendszerek természete ismerhető fel, de maga a világrendszer lényege is sokkal világosabban, vegytisztábban fogalmazható meg, ha a sokszor rejtett vagy csak homályosan érzékelt motíváló tényezőket a logikai elemzés lényegükben tárja fel, felszínre hozva kifejeződésüket világosan képes megjeleníteni. A világrendszer tételei mellé téve aztán a világrendszer kitapintott logikáját, pulzusát, a kettő összevetésével gondolkodásunk hatékonysága megnövelhető, kiteljesíthető. Ahogy az ember egy vizsgára is akkor képes felkészülni igazán, ha annak lényegét vázlatszerűen maga előtt képes megjeleníteni, ahogy az utazónak is nem elhanyagolható segítséget nyújt a beutazni kívánt táj térképe, a világrendszer logikájának, működési módjának, irányának, lépéseinek és végcéljának felismerésével és megmutatásával a világrendszer logikájának érvénye, határai és korlátai is egy pillantásra felfoghatóvá tehetők. Sőt, ennél többet is ígér a világrendszerek logikájának feltárása: a világrendszerek logikájának következetes alkalmazásának lehetőségét is meg képes mutatni, képes következetessé tenni a világrendszer logikáját, képes ezt a következetességet a végletekig, a logikai lehetőségek határáig elvinni, azaz ahogy egy ördöglakat lehetséges kapcsolódásainak megismerése során feltárulnak a szétválasztás és összekapcsolódás rendelkezésre álló lehetőségei, úgy adja meg a világrendszerek logikájának feltárása a világrendszerek logikai lehetőségeinek nemcsak adott és már felismert, de még fel nem ismert lehetőségeit is, pusztán a lényeg világos láttatása által. Mi több, ha a világrendszerek mint játékszerek hullnak ölünkbe logikájuk ismeretével, akkor magunk is kedvünk, vágyaink, intuíciónk szerint rakhatunk össze belőlük kedvünkre való és lényegükben az eddigi világrendszerekkel legalábbis egyenértékű vagy akár még helytállóbb világrendszereket. Akinek kedve tartja, tartson hát velem ezen az izgalmas és senki által még be nem járt tájon! A kirándulásra mindenesetre hozzon magával némi spirituszt. Tudom, hogy a mai magyar újságírásban szinte általános szabály, hogy a leglassúbb felfogású, legfélénkebb olvasó igényszintjére szállítsa le az író a láttatáshoz szükséges eszközöket. Mindez a külföldi hasonló lapokban távolról sem így van. Mégis, mi lenne, ha elfogadnánk az általános műveltségszintet kiindulási alapnak? Ha elfogadjuk, hogy olvasóink nagy része elvégezte az általános iskolát, sőt túlnyomórészt a gimnáziumot, vagy gondolkodási szintjét önállóan fejlesztetve ki érte el vagy haladte meg ezek szellemi szintjét, akkor be kell látnunk, elfogadható eszköznek minősül az absztrakt gondolkodás legminimálisabb formalizálása, amennyiben a fogalmak betűkkel jelölését formalizálásnak minősítjük. Meglátjuk majd, mennyire nyer gondolkodásunk áttekintőképessége pusztán a fő szereplő fogalmak egy betűvel jelölésével! Ne ijedjünk meg tehát a nagybetűk visszatérő használatától, és ismerkedjünk meg az elvont gondolkodás teherlevevő, röpítő hatalmával!
A materializmus logikája
Az elvonatkoztatást annál könnyebben megtehetem, mivel a materializmus és az idealizmus logikáját már bemutattam a Harmadik Szem hasábjain (1993. december, 1994 január, február, március, április). Ráadásul, aki megteheti, összehasonlíthatja majd, mennyivel könnyebb tájékozódni a gondolkodás világrendszereinek kazamatáiban, labirintusaiban, útvesztőiben (amikben legtöbbször az építők maguk is elvesztették a fonalat), ha rendelkezésünkre áll egy egyszerű matematikai jelölés révén a logikai vezérfonál.
Nem kell túlságosan sokat keresgélnünk, hogy megleljük a materializmus központi fogalmát, ami az anyag. De hogy mit is takar tulajdonképpen az anyag fogalma, az már jóval nehezebb dió. Amint arra tanulmányomban rámutattam (G. A.: A gondolkodás világrendszerei. Harmadik Szem, 1993 december), az anyag fogalma az élettelen és tudat, szándék és érzékelési képesség nélküli, legalábbis ilyennek tételezett a materializmusban. Jellemző, hogy ez a minden másnál jobban elterjesztett gondolkodási világrendszer annyi filozófus és állítólagos gondolkodó erőfeszítései dacára az anyag fogalmát mindmáig nem határozta meg kielégítően, ahogy arra sem fordított erőfeszítést, hogy a Természetben előforduló anyag ténylegesen mutatja-e a neki tulajdonított jellemzőket (mert ezt kísérletileg is ellenőrizni lehet, lásd a Természet végső titkai c. Tanulmányt, ugyanebben a számban)! Mintha attól, hogy ők élettelennek minősítik, az anyag el is kezdene élettelenné, érzéketlenné, tudattalanná zsugorodni. Érdekes, hogy ez az anyagfogalom csupa fosztóképzőre épül, mintha az lenne a fontos, hogy milyen ne legyen az, amivel életünkben találkozunk, és ebben a célzatosságban mintha az a babonás hit is kifejeződne, hogy ha minden tulajdonságától megfosztjuk a természet alanyait, akkor tárggyá, ténylegesen érzéketlenné, vakká és süketté válnak ettől. A marxista „Filozófiai Kislexikon" szerint az anyag fogalma mindig is valami "passzív természetű, változatlan ősanyagit jelentett", amely az embertől független, passzívan érzékelt, érzeteinktől független érzetek forrása. Az ilyen világrendszer akkor látja igazoltnak önmagát, ha mindenről sikerül kimutatni annak élettelen, az embertől független mivoltát. De fogalmazzuk meg a materialista filozófia logikáját, és derítsük fel, mit is jelent ez!
Jelöljük tehát a materializmus központi anyagfogalmát A-val. Ahhoz, hogy a materialista logika filozófiai természetű állításokat tehessen, szükséges, hogy definiáljon egyéb fogalmat is, és a definiált fogalmak viszonya szabja majd meg a filozófia világnézeti kisugárzó erejét. A materialista filozófia annak állításával, hogy minden létező, minden érzékelhető-tapasztalható létező anyagi, vagyis élettelen, vagy élettelen elemekre redukálható, közvetve be is vezette az érzékelhető tapasztalható létezők univerzumának, a Mindenségnek fogalmát. Jelöljük most ezt M-el! A materialista filozófia alaptétele tehát kimondja, hogy M=A. Ez a tétel a materialista filozófia minden válfajának megfogalmazásában azt jelenti, hogy az anyag a tudattal szemben áll, attól lényegében különbözik. A tudat tehát még a materialista filozófiában is a létezők egy fő osztályát jelenti, jelöljük hát B-vel. A materialista filozófia fő tétele tehát egyben azt is jelenti, hogy a kétségtelenül létező B végeredményben a lényegi eltérés dacára is A-ból származtatható, A-ból következtetéssel levezethető B, AŢ B. Meg kell állapítsam, hogy a materialista filozófia alaptételének ezt a következményét mindmáig nem fogalmazták meg ilyen világosan, bár logikai alapon a tétel szükségszerűsége nem vitatható. A materialista filozófia ennek fényében mindaddig nem érdemel komolyabb figyelmet, amíg legalább egy lényeges tételét be nem bizonyítja, hiszen bizonyítatlan tételekre nem lehet filozófiát alapozni, és bolond, aki bizonyítatlan tételeket készpénzként elfogad. Márpedig az M=A tétel olyan általánosságot jelent, ami minden egyes rendszerről ki kell mutassa annak élettelenségét vagy annak visszavezethetőségét élettelen elemeire. Ha elfogadjuk azt a közkeletű nézetet, hogy a világ élettelen, élő és tudatos létsíkokra osztható fel, akkor a materialista filozófia jogosultságát annyiban és csak annyiban szerezhetné meg, ha kétségtelenül kimutatná, hogy az életjelenségek és a tudatjelenségek, amelyek maguk nem élettelenek, élettelen alkotóelemeik tulajdonságaira, lényegükben visszavezethetők. Egy lényegi csúsztatással az anyagfogalomba a materialista filozófia egyes válfajai becsempészik az alkotóelemek viszonyait, téridőbeli elhelyezkedését is. Ez azonban már erősen vitatható, és határozottan félrevezető, ha minden viszonyt beleért. Ha az anyagi alkotóelemek egymáshoz kapcsolódását, viszonyát is anyaginak tekintjük, akkor természetesen testünk világhoz kapcsolódásának egészét, tehát tudati jelenségeink egészét is helyből anyaginak kéne minősítsük, minden érzésünkkel, szubjektív, önrendelkezésünk hatóköre alá eső belső eseményünkkel egyetemben, ami ellentmondana a materializmus alaptételének, annak, hogy az anyag nem tudatos. Nem lehet egyszerre kijelenteni, hogy az anyag nem függ tudatunktól, hogy nincsenek szándékai, céljai, célszerűsége, A nem egyenlő B-vel, Aą B, és ugyanakkor állítani, hogy B=A.
A materializmus nem ismer el az anyagi világon túl létező tényezőt, így A+=0. Ilyen A-n túli tényező léte szöges ellentétben a materializmussal. A vallásos világnézetben az Isten fogalma ugyanolyan központi szerepet játszik, mint a materializmusban az anyag fogalma, azzal a különbséggel, hogy az idealista világrendszer azt azért mégsem állítja, hogy A=0, akkor sem, ha számára A+ a központi kategória. Az idealizmus tehát nem annyira totalitárius, minden más világrendszerbeli fogalom lehetőségét is kizáró gondolatkör, mint a materialista. A materializmus nemigen ismer el tudatallatit, B+-t, ha mégis, akkor sem tulajdonít önálló filozófiai kategóriát alkotó jelentőségűnek, tehát itt B+ is nulla, B+=0. Ha a valóság végső filozófiai kategóriáinak az anyagot (A), a külső érzékszerveinkkel érzékelhető és tapasztalható Mindenséget (M), az anyagi világon túli tényezőt (A+), a belső érzékeinkkel éber tudatállapotban érzékelhető tudatvilágot (B), a másfajta tudataállapotokban érzékelhető tudaton túlit, (B+) tartjuk, akkor a materializmus alaptétele a következő matematikai fomába önthető:
M=A; A+=0; AŢ B; B+=0. (1)
Amiben az is benne van, hogy nincs ezeken a kategóriákon kívül semmiféle egyéb létező.
Racionalizmus
A racionalizmus azt vallja, hogy a világ megérthető, vagyis a tudat képes a létezők összességének összes kategóriáját felfogni és megérteni: a matematika nyelvén ez úgy hangzik, hogy B hasonló M-hez, képes önmagában, belső világában a Mindenség bármely rendszerét előállítani, felfogni, azaz M~ B. Ez mindenesetre egy határozott tétel, amely ahelyett, hogy a materializmus módjára természettudományra tartozó feladatokat filozófiai alaptételként előre igazoltnak véve indulna az önmagát megalapozás feladatának, az önmagát megalapozás lehetőségét tartja csupán valóságosnak. Hiszen nyilvánvaló, hogy a Mindenség rendszerei egyrészt nem csupán élettelen rendszerek, másrészt egy rendszer élő vagy élettelen mivolta, akárcsak élettelen rendszerekre visszavezethetősége tudományos vizsgálódást igényel, nem szobatudósok lényegi logikai vizsgálódást nem igénylő, de azért ellentmondást nem tűrő kijelentéseit. Ha tehát a megismerés alapfeltétele az értelem megismerésre alkalmassága, akkor a logika alkalmas a világ megismerésére. Ez azt jelenti, hogy B és A között megfeleltetés hozható létre, a kettő, a matematika nyelvén szólva, homológgá tehető. De a racionalitás fent megfogalmazott alaptétele összefér akár azzal is, hogy A + (A+) ~ B, amikor is nemcsak a külső érzékszerveinkkel felfogható világ érthető meg, hanem az anyagi világon túli transzcendens létező is. Sőt, ugyanúgy elképzelhető, hogy önmagunk belső világát is képesek lehetünk megismerni, azaz A + A+ + B+ ~ B. Ha az értelem még önmagát is képes megismerni, akkor
A + A+ + B + B+ ~ B. (2)
Így tehát elvileg -ha egyéb tételeivel nem ütközik - éppúgy lehetséges racionális materializmus, A~ B, mint racionális teizmus, A+~ B, sőt, rögtön adódik egy pár még föl nem lelt változat, így a mágikus racionalizmus, amikor is A~ B+, mágikus idealizmus, A+~ B+, vagy A + A+~ B + B+, azaz mágikus humanizmus-naturalizmus. Ezek a gondolatkörök attól mágikusak, mert bennük az érzések, a sugallatok, sejtések, a belső világ mélyebb birodalmai azok, amelyek megfeleltethetők a Mindenségnek. A mágikus humano-naturalizmusban a külső természeti létezők kategóriái, A és A+ megfeleltethetők az emberi belső világ természeti létezőinek, B és B+-nak. Ha még alaposabban utána akarunk járni az eddig elsikkadt filozófiai világrendszer-lehetőségeknek, itt egy: felvehető egy olyan világrendszer gondolatköre, amelyben az emberi értelem, B, éppúgy mint az emberi érzések, intuíciók, sugallatok univerzuma, B+, mind egykiterjedésű az összes többivel,
A~ A+~ B~ B+ (3)
amelyben minden létezési alapkategória, ahelyett, hogy minél teljesebben elkülönülne egymástól, mint a materializmusban, minél teljesebben átjárja egymást - ez a kozmikus egyenrangúság világrendszere lenne. Mindmáig nem találták fel.
(Folyt. Köv.)
Grandpierre Attila
A tudat filozófiája A nyugati civilizáció válaszútjai
A tudat filozófiája
A nyugati civilizáció válaszútjai
A nyugati elme meghasonlottsága
A nyugati civilizáció ma kétségkívül domináló, egyfajta világuralmi szerepet játszik a Földön. A huszadik századra egyre inkább világossá vált, hogy a nyugati civilizáció alapvető válságban van ( lásd Spengler: A Nyugat alkonya, Ortega y Gasset: A tömegek lázadása stb. ) Ez a válság összefügg az emberi nagyság eszméjének háttérbe szorulásával, a nyugati ember egyre teljesebb manipulációjával, embertelen, üzleti céloknak való alávetettségével, a közösségek összetartó erőinek felbomlasztásával, az ember kisszerűvé, sorsából kirekesztetté, puszta tömegcikké tevésével. És bár kétségtelen, hogy ez a válság nem újkeletű, és valószínűleg összefügg a nyugati civilizáció hajnalával, a válság világos és mélyreható elemzése mindaddig várat magára, ameddig a nyugati civilizáció kezdete misztikus ködbe burkolódzik, közvetlen elődjeit megtagadja. Az iskolákban az egyik leggyakoribb szólam, hogy minden kultúra a görögökkel kezdődött, "már a régi görögök is..." tudták, amit ma tudunk. De milyen elődök vállán emelkedett oly magasra a görög kultúra? Annyit tudunk, hogy a görögök szerint történelmük legnagyobb eseménye, fordulópontja Trója bevétele. Az ókori világ egykorú forrásai szerint pedig Trója volt a "világ tüköre". Trója romjait is feltárta Schliemann a múlt században. Hogyan lehetséges, hogy a trójai kultúráról mindmáig nem tudtunk meg semmi érdemlegeset? Mi ez a közömbösség a történelem egyik sorsfordító igazságával szemben? Miféle vízválasztó ez, hogy a nyugati civilizáció még három évezred után sem mer szembenézni Trója kultúrájának fényével? És mi volt Trója előtt? A múlt századi Alexandre Dumas "A királyné nyakéke" c. könyvében, 1848-ban (1. kötet, 24. old) még így ír Cagliostróról, a nagytudású férfiúról: "Ha megfiatalítja a barátomat, kidoboltatom, hogy maga Médea tanítványa". Médea papjai tehát nemrég még a köztudat szerint a legmagasabb tudás jelképei voltak! És azóta nemhogy a nyugati civilizáció igyekezett volna visszaszerezni ezt az elveszett vagy kiirtott tudást, ellenkezőleg: azt a tudást irtotta ki, amely még tudósított ennek a magaskultúrának puszta létéről!
A válság tünetei
Túl a történelem újkeletű és egyre tökéletesített süllyesztőinek elszigetelő, a tudat erőit bénító hatásán, a válság mélyen beépült a nyugati ember személyiségébe és épül tovább ma is. A görögök szembefordultak a mágikus kor látásával (lásd Grandpierre K. Endre: Eltemetett világkorszak: a mágikus kor. Harmadik Szem, 1992 március), a természetimádással, a napkultusszal, a tűz- és lélekimádással, a csillaghittel. Létrejött egy olyan, leszűkült látású, militarizált társadalom, amelyben a vas (a fegyver), a gazdaság, az üzlet, a hatalom került a társadalmi élet középpontjába, kifejlődött a rabszolgatartó társadalom. A Természettel szembehelyezkedve a nyugati ember mindent le akart igázni, alávetni hatalmának, anyagiasítani, majd kihasználni. A mágusok magaskultúrájának törmelékeiből egy elidegenedett, rideg, merev, anyagias civilizáció bontakozott ki, és szellemi diadalmaskodás helyett a lehetséges vitapartner kultúrák fizikai megsemmisítését, majd emlékének kiirtását választotta. Az elidegenedés persze akkor igazán megbízható, ha nem külső cenzúraként működik, hanem beépül a személyiségbe, internalizálódik, rátelepszik a legszemélyesebb szférákra is. Ilyen jelek valóban léteznek. De melyek ezek?
Az értelem bűnbeesése
A nyugati ember meghasonlottságának, elidegenedettségének legfőbb jele és oka az értelem lezüllesztése, kész keretek között működésre szűkítése. AZ ÉRTELEM HATÓKÖRVESZTÉSE után már nem könnyű meglátni egykori teljesebb hatókörét, ha csak egyféleképpen tudunk gondolkodni, nehéz átlátni a teljesebb gondolkodás felé. Ha értelmünket nem társadalmilag beidegzett módon használjuk, ha az értelmet nem egy társadalmilag szentesített, olykor szükséges, olykor ártalmas segédeszköznek tekintjük, ahogy azt a mai közvélekedés sugallja, hanem egy olyan tényezőnek, amely életünk központi melegségének egyedüli biztosítéka, amely természete szerint egy bennünket magasra, teljességre hajtó tényező, egy olyan tényező, amely mai szárnyaszegett értelmünkkel alig fogható már föl, de még fölfogható, amely az igazság visszaszerzésének és a természeti önmegfelelésnek felemelő és kigyújtó, emberi, természeti ereje, akkor megtalálhatjuk a teljes és emberi életet. A nyugati civilizáció keretei között az értelem és az érzelem szembenálló, ellenséges tényezők - természet szerint azonban a felismerés képes kigyújtani életünk legmélyebb és legmesszebbre röpítő érzéshullámait. Mit ér egy olyan élet, amely értelmünk számára idegen marad? A nyugati civilizációban az értelem a szűk racionalitást jelenti. Mert sikerült egy bűvésztrükköt végbevinnie: az értelmet foglyul ejteni, és úgy idomítani, hogy a rabságot tekintse a normálisnak, a ketrecen belüli szabadságot tekintse az elképzelhető legnagyobb szabadságnak, s ezután a rabságra, mankókra járó ész miatt elmarasztalni a racionális gondolkodást általában, bizalmatlanul kezelni segítőit, természetes talaját, a képzeletet és az érzéseket, s ezzel még tehetetlenebbé ernyesztve, még alaposabban gúzsba kötve az értelmet. Az értelem bűnbeesése az értelem önfeladása, lemondása a mindentudás vágyáról, a gyermekkori kíváncsiságról. Valóban, a nyugati civilizáció alapélménye a bűnbeesés, de érdekes módon a rabszolgatartó értelemellenes racionalitás nem a tudás elfelejtése miatti bűnbeesésről szól, hanem ennek elfedéséül a tudás megszerzésének igényét állítja bűnbakul, gondoljunk például a bibliai bűnbeesésre a tudás almájának megszerzése miatt. A tudomány az "objektív", az emberi tudattól teljesen független valóságot tartja egyedül vizsgálatra alkalmasnak, mintha félne, vagy irtózna az emberi tudattól, hiszen az az eredeti, magas értelem hordozója is. A nyugati, indoeurópai vallások, a kereszténység, a buddhizmus, a hinduizmus, az iszlám egyfajta alázatra, magunk alávetésére, vágyainkról, értelmünkről lemondásra buzdítanak bennünket, a "hit" vak elfogadására, egy számunkra értelemmel fel nem fogható erő feltétel nélküli szolgálatára. De ha elismerünk értelem feletti tényezőt, ezzel lemondunk arról, hogy önállóan, saját fejünkkel megérthetjük magunkat és a világot, és jogot formálhassunk arra, hogy saját magunk alakíthassuk életünket. Ennek pont az ellenkezője az, ami emberi teljességünkhöz szükséges: nem az értelemről való lemondás, hanem a gyermekkorban még manipulálatlan, természetes érdeklődés felnőttkori megőrzése és kiteljesítése, saját értelmünknek a világ kihívásaival megmérkőzése, összekapcsolódása az, amely a bennünk élő magasabb értelmet nem elaltatni, hanem kiteljesíteni igyekszik. Nem az értelemről való lemondásra, hanem az értelemhez felemelkedésre van szükség! A magyar nyelv tanúsága szerint az ősidőkben még érzékeltük ezt a bennünk élő eleven értelmet, ami kikerülhetetlen szükségszerűséggel, törvényszerűen hajtotta életünket a kiteljesedés felé. Ezt mondja "ösztön" szavunk, ezer éve még "esz-ten" alakban, a tevékeny, tenniakaró ész ösztökélő, isteni erejének eleven érzékeltetésével. A nyugati civilizáció persze éppen ezért az ösztönökkel is szembefordult, kikiáltva ezeket a megtartó és kiteljesítő természeti erőket alantasaknak, sötéteknek, elnyomatásra valóknak. Mára már az ösztön puszta fogalmát is igyekszik kiküszöbölni a diadalmasan beszűkülő nyugatizálódó "tudományos" gondolkodás.
Az objektív, a misztikus és az individuum
Az objektivitás elsődleges igénye minden kapcsolat megszüntetése a tudattal, azzal a tudattal, amely egyedül képes felfogni, érzékelni akár az objektivitás eszméjét is, és amely minden fogalmunk, minden valóság eszméjének egyedüli hordozója (ha beleértjük a mélytudatokat is), és amely végső soron a valóság megteremtője (lásd G. A.: Szellemi Valóságépítés, Harmadik Szem, 1995 május, június, július, augusztus) is lehet. Ebben a mindenáron való kapcsolatelvágásban feltűnő rokonságot mutat a misztikával (G. A.: A mágikus és a misztikus, alfejezet A tudat antropológiája c. cikkben, Harmadik Szem, 1995 július, augusztus). Mindketten a természetadta és logikai kapcsolatok elvágását tartják a legfontosabb és legelső lépésnek, és mindent erre alapozva igyekeznek kihúzni a talajt az értelem fennhatósága alól, hiszen magát a tudattól való függetlenséget nem lehet mérni, méréssel kimutatni, az emberiség közös tudatmezejétől való függetlenségről pedig tudományosan nem is lehet beszélni, hiszen kísérletileg csak az emberiség teljes kiirtásának esetén tudnánk erről meggyőződni, ami remélhetőleg újabb fogalmi ellentmondást jelent. Az objektivizálás tehát misztifikáló, meghamisító, a kapcsolatok elvágásával, az értelem fogódzóinak kiiktatásával ködbe rejteni igyekvő, értelem-leválasztó lépés, a tudat-nélkülinek tudatosító látás szemfényvesztése. Nézzünk magunkba, és mérjük fel, milyen mélyen épült be személyiségünkbe az objektív valóság eszméje, és rádöbbenhetünk, milyen hatásos manipulatív fegyver ez az igazságot lefedni igyekvő tudatos vagy nem tudatos erők kezében. És most jön a csattanó: a nyugati civilizáció mindkét sarkalatos alapfogalma lényegében azonos a nyugati ember személyiségről alkotott felfogásával, az Én-ről alkotott képével. A nyugati ember személyiségének szerkezete alapvetően torzult. Olyan Én kiépítését tartja a felnőttség, a teljes jogú klubtagság kritériumának, amely szemben áll a környezettel, minden egyes emberrel, ami leválasztja a természeti Én-t a környezet életadó egybeforrottságáról, a többiekkel érzett közösség alapvető élményéről, a teljes világról, a mindentől való abszolút függetlenség ideáljának jegyében. A nyugati ember Én-je a nyugati pszichológus, Gordon W. Allport szerint eltartott hüvelykujjként áll ki belső világából, teljhatalmú zsarnokként szembefordulva a személyiség mély, természeti erőivel. Ez az abszolút függetlenség az individualizmus alapeszméje, követendőnek kikiáltott, üdvözítő célja. Az ember a Természet része, az individualista nem érzi magát annak. Az ember a társadalom, a spontán, tevékenyen alakuló közösségek része - az individualista lenézi a közösségi eszmét, és saját haszna, saját fontossága lebeg lelki szemei előtt. Bármennyire is természeti szféra az egyén létköre, és ezért öntörvényűsége bármennyire is kívánatos, maga ez az öntörvényűség is csak akkor kapja meg igazi kiteljesedését, ha a magasabb és mélyebb szférákkal fenntartja a kapcsolatot, ha ezekre épül és ezeket is érzékelve él, vagyis ha nem fajul merő önzéssé, ha nem fordul szembe a többi létkörrel úgy, ahogy azt Allport megállapította. A nyugati civilizáció önzésre épülését már Kant is felismerte. A kapitalizmus és a materializmus értelem- és értelmiségellenessége, üzleti és hatalmi szempontjainak elsődlegessége így csak szükségszerű következménye a nyugati civilizáció alapállásának.
A nyugati háromság tanúságtétele
A misztifikálás, Énünk abszolút elvonatkoztatása valóságos összefüggéseitől, a Valóság abszolút elvonatkoztatása tudati tényezőitől a misztikus üresség megvalósulása, majdhogynem kiteljesedése felé hajtja világunkat. Ez a hármasság nem véletlen. Ha ugyanis létezne egy valóban objektív valóság, akkor nem lenne szükség az üresség vallására, az értelemtől való leválasztásra. Ha a misztikus élmény valóságos kiteljesedést jelentene, nem állna ki a nyugati ember Énje eltartott hüvelykujjként belső világából, hiszen akkor ez lenne a világ rendje. A nyugati civilizáció ezen három alapjellemzőjének együtt előfordulása tehát azt bizonyítja, hogy hármójuk közül a nyugati ember személyiségszerkezeti torzulása az, amely rányomja bélyegét a nyugati világélményre az objektivitás és a misztikus üresség eszméje révén, hiszen az eltartott ujjként szembenálló, a Természeten kívül álló Én ténylegesen a teljes ürességbe juttatja magát és egyúttal érzékeli a már tőle távoli, független természet ’objektivitását’. A valóság objektivitása tehát mégis, kikerülhetetlenül egy tudati tényezőre vezethető vissza, a nyugati ember Természettel való szembefordulására, ami a görögökig követhető nyomon.
(folyt. köv.)
Grandpierre Attila
A nyugati civilizáció válaszútjai
A nyugati elme meghasonlottsága
A nyugati civilizáció ma kétségkívül domináló, egyfajta világuralmi szerepet játszik a Földön. A huszadik századra egyre inkább világossá vált, hogy a nyugati civilizáció alapvető válságban van ( lásd Spengler: A Nyugat alkonya, Ortega y Gasset: A tömegek lázadása stb. ) Ez a válság összefügg az emberi nagyság eszméjének háttérbe szorulásával, a nyugati ember egyre teljesebb manipulációjával, embertelen, üzleti céloknak való alávetettségével, a közösségek összetartó erőinek felbomlasztásával, az ember kisszerűvé, sorsából kirekesztetté, puszta tömegcikké tevésével. És bár kétségtelen, hogy ez a válság nem újkeletű, és valószínűleg összefügg a nyugati civilizáció hajnalával, a válság világos és mélyreható elemzése mindaddig várat magára, ameddig a nyugati civilizáció kezdete misztikus ködbe burkolódzik, közvetlen elődjeit megtagadja. Az iskolákban az egyik leggyakoribb szólam, hogy minden kultúra a görögökkel kezdődött, "már a régi görögök is..." tudták, amit ma tudunk. De milyen elődök vállán emelkedett oly magasra a görög kultúra? Annyit tudunk, hogy a görögök szerint történelmük legnagyobb eseménye, fordulópontja Trója bevétele. Az ókori világ egykorú forrásai szerint pedig Trója volt a "világ tüköre". Trója romjait is feltárta Schliemann a múlt században. Hogyan lehetséges, hogy a trójai kultúráról mindmáig nem tudtunk meg semmi érdemlegeset? Mi ez a közömbösség a történelem egyik sorsfordító igazságával szemben? Miféle vízválasztó ez, hogy a nyugati civilizáció még három évezred után sem mer szembenézni Trója kultúrájának fényével? És mi volt Trója előtt? A múlt századi Alexandre Dumas "A királyné nyakéke" c. könyvében, 1848-ban (1. kötet, 24. old) még így ír Cagliostróról, a nagytudású férfiúról: "Ha megfiatalítja a barátomat, kidoboltatom, hogy maga Médea tanítványa". Médea papjai tehát nemrég még a köztudat szerint a legmagasabb tudás jelképei voltak! És azóta nemhogy a nyugati civilizáció igyekezett volna visszaszerezni ezt az elveszett vagy kiirtott tudást, ellenkezőleg: azt a tudást irtotta ki, amely még tudósított ennek a magaskultúrának puszta létéről!
A válság tünetei
Túl a történelem újkeletű és egyre tökéletesített süllyesztőinek elszigetelő, a tudat erőit bénító hatásán, a válság mélyen beépült a nyugati ember személyiségébe és épül tovább ma is. A görögök szembefordultak a mágikus kor látásával (lásd Grandpierre K. Endre: Eltemetett világkorszak: a mágikus kor. Harmadik Szem, 1992 március), a természetimádással, a napkultusszal, a tűz- és lélekimádással, a csillaghittel. Létrejött egy olyan, leszűkült látású, militarizált társadalom, amelyben a vas (a fegyver), a gazdaság, az üzlet, a hatalom került a társadalmi élet középpontjába, kifejlődött a rabszolgatartó társadalom. A Természettel szembehelyezkedve a nyugati ember mindent le akart igázni, alávetni hatalmának, anyagiasítani, majd kihasználni. A mágusok magaskultúrájának törmelékeiből egy elidegenedett, rideg, merev, anyagias civilizáció bontakozott ki, és szellemi diadalmaskodás helyett a lehetséges vitapartner kultúrák fizikai megsemmisítését, majd emlékének kiirtását választotta. Az elidegenedés persze akkor igazán megbízható, ha nem külső cenzúraként működik, hanem beépül a személyiségbe, internalizálódik, rátelepszik a legszemélyesebb szférákra is. Ilyen jelek valóban léteznek. De melyek ezek?
Az értelem bűnbeesése
A nyugati ember meghasonlottságának, elidegenedettségének legfőbb jele és oka az értelem lezüllesztése, kész keretek között működésre szűkítése. AZ ÉRTELEM HATÓKÖRVESZTÉSE után már nem könnyű meglátni egykori teljesebb hatókörét, ha csak egyféleképpen tudunk gondolkodni, nehéz átlátni a teljesebb gondolkodás felé. Ha értelmünket nem társadalmilag beidegzett módon használjuk, ha az értelmet nem egy társadalmilag szentesített, olykor szükséges, olykor ártalmas segédeszköznek tekintjük, ahogy azt a mai közvélekedés sugallja, hanem egy olyan tényezőnek, amely életünk központi melegségének egyedüli biztosítéka, amely természete szerint egy bennünket magasra, teljességre hajtó tényező, egy olyan tényező, amely mai szárnyaszegett értelmünkkel alig fogható már föl, de még fölfogható, amely az igazság visszaszerzésének és a természeti önmegfelelésnek felemelő és kigyújtó, emberi, természeti ereje, akkor megtalálhatjuk a teljes és emberi életet. A nyugati civilizáció keretei között az értelem és az érzelem szembenálló, ellenséges tényezők - természet szerint azonban a felismerés képes kigyújtani életünk legmélyebb és legmesszebbre röpítő érzéshullámait. Mit ér egy olyan élet, amely értelmünk számára idegen marad? A nyugati civilizációban az értelem a szűk racionalitást jelenti. Mert sikerült egy bűvésztrükköt végbevinnie: az értelmet foglyul ejteni, és úgy idomítani, hogy a rabságot tekintse a normálisnak, a ketrecen belüli szabadságot tekintse az elképzelhető legnagyobb szabadságnak, s ezután a rabságra, mankókra járó ész miatt elmarasztalni a racionális gondolkodást általában, bizalmatlanul kezelni segítőit, természetes talaját, a képzeletet és az érzéseket, s ezzel még tehetetlenebbé ernyesztve, még alaposabban gúzsba kötve az értelmet. Az értelem bűnbeesése az értelem önfeladása, lemondása a mindentudás vágyáról, a gyermekkori kíváncsiságról. Valóban, a nyugati civilizáció alapélménye a bűnbeesés, de érdekes módon a rabszolgatartó értelemellenes racionalitás nem a tudás elfelejtése miatti bűnbeesésről szól, hanem ennek elfedéséül a tudás megszerzésének igényét állítja bűnbakul, gondoljunk például a bibliai bűnbeesésre a tudás almájának megszerzése miatt. A tudomány az "objektív", az emberi tudattól teljesen független valóságot tartja egyedül vizsgálatra alkalmasnak, mintha félne, vagy irtózna az emberi tudattól, hiszen az az eredeti, magas értelem hordozója is. A nyugati, indoeurópai vallások, a kereszténység, a buddhizmus, a hinduizmus, az iszlám egyfajta alázatra, magunk alávetésére, vágyainkról, értelmünkről lemondásra buzdítanak bennünket, a "hit" vak elfogadására, egy számunkra értelemmel fel nem fogható erő feltétel nélküli szolgálatára. De ha elismerünk értelem feletti tényezőt, ezzel lemondunk arról, hogy önállóan, saját fejünkkel megérthetjük magunkat és a világot, és jogot formálhassunk arra, hogy saját magunk alakíthassuk életünket. Ennek pont az ellenkezője az, ami emberi teljességünkhöz szükséges: nem az értelemről való lemondás, hanem a gyermekkorban még manipulálatlan, természetes érdeklődés felnőttkori megőrzése és kiteljesítése, saját értelmünknek a világ kihívásaival megmérkőzése, összekapcsolódása az, amely a bennünk élő magasabb értelmet nem elaltatni, hanem kiteljesíteni igyekszik. Nem az értelemről való lemondásra, hanem az értelemhez felemelkedésre van szükség! A magyar nyelv tanúsága szerint az ősidőkben még érzékeltük ezt a bennünk élő eleven értelmet, ami kikerülhetetlen szükségszerűséggel, törvényszerűen hajtotta életünket a kiteljesedés felé. Ezt mondja "ösztön" szavunk, ezer éve még "esz-ten" alakban, a tevékeny, tenniakaró ész ösztökélő, isteni erejének eleven érzékeltetésével. A nyugati civilizáció persze éppen ezért az ösztönökkel is szembefordult, kikiáltva ezeket a megtartó és kiteljesítő természeti erőket alantasaknak, sötéteknek, elnyomatásra valóknak. Mára már az ösztön puszta fogalmát is igyekszik kiküszöbölni a diadalmasan beszűkülő nyugatizálódó "tudományos" gondolkodás.
Az objektív, a misztikus és az individuum
Az objektivitás elsődleges igénye minden kapcsolat megszüntetése a tudattal, azzal a tudattal, amely egyedül képes felfogni, érzékelni akár az objektivitás eszméjét is, és amely minden fogalmunk, minden valóság eszméjének egyedüli hordozója (ha beleértjük a mélytudatokat is), és amely végső soron a valóság megteremtője (lásd G. A.: Szellemi Valóságépítés, Harmadik Szem, 1995 május, június, július, augusztus) is lehet. Ebben a mindenáron való kapcsolatelvágásban feltűnő rokonságot mutat a misztikával (G. A.: A mágikus és a misztikus, alfejezet A tudat antropológiája c. cikkben, Harmadik Szem, 1995 július, augusztus). Mindketten a természetadta és logikai kapcsolatok elvágását tartják a legfontosabb és legelső lépésnek, és mindent erre alapozva igyekeznek kihúzni a talajt az értelem fennhatósága alól, hiszen magát a tudattól való függetlenséget nem lehet mérni, méréssel kimutatni, az emberiség közös tudatmezejétől való függetlenségről pedig tudományosan nem is lehet beszélni, hiszen kísérletileg csak az emberiség teljes kiirtásának esetén tudnánk erről meggyőződni, ami remélhetőleg újabb fogalmi ellentmondást jelent. Az objektivizálás tehát misztifikáló, meghamisító, a kapcsolatok elvágásával, az értelem fogódzóinak kiiktatásával ködbe rejteni igyekvő, értelem-leválasztó lépés, a tudat-nélkülinek tudatosító látás szemfényvesztése. Nézzünk magunkba, és mérjük fel, milyen mélyen épült be személyiségünkbe az objektív valóság eszméje, és rádöbbenhetünk, milyen hatásos manipulatív fegyver ez az igazságot lefedni igyekvő tudatos vagy nem tudatos erők kezében. És most jön a csattanó: a nyugati civilizáció mindkét sarkalatos alapfogalma lényegében azonos a nyugati ember személyiségről alkotott felfogásával, az Én-ről alkotott képével. A nyugati ember személyiségének szerkezete alapvetően torzult. Olyan Én kiépítését tartja a felnőttség, a teljes jogú klubtagság kritériumának, amely szemben áll a környezettel, minden egyes emberrel, ami leválasztja a természeti Én-t a környezet életadó egybeforrottságáról, a többiekkel érzett közösség alapvető élményéről, a teljes világról, a mindentől való abszolút függetlenség ideáljának jegyében. A nyugati ember Én-je a nyugati pszichológus, Gordon W. Allport szerint eltartott hüvelykujjként áll ki belső világából, teljhatalmú zsarnokként szembefordulva a személyiség mély, természeti erőivel. Ez az abszolút függetlenség az individualizmus alapeszméje, követendőnek kikiáltott, üdvözítő célja. Az ember a Természet része, az individualista nem érzi magát annak. Az ember a társadalom, a spontán, tevékenyen alakuló közösségek része - az individualista lenézi a közösségi eszmét, és saját haszna, saját fontossága lebeg lelki szemei előtt. Bármennyire is természeti szféra az egyén létköre, és ezért öntörvényűsége bármennyire is kívánatos, maga ez az öntörvényűség is csak akkor kapja meg igazi kiteljesedését, ha a magasabb és mélyebb szférákkal fenntartja a kapcsolatot, ha ezekre épül és ezeket is érzékelve él, vagyis ha nem fajul merő önzéssé, ha nem fordul szembe a többi létkörrel úgy, ahogy azt Allport megállapította. A nyugati civilizáció önzésre épülését már Kant is felismerte. A kapitalizmus és a materializmus értelem- és értelmiségellenessége, üzleti és hatalmi szempontjainak elsődlegessége így csak szükségszerű következménye a nyugati civilizáció alapállásának.
A nyugati háromság tanúságtétele
A misztifikálás, Énünk abszolút elvonatkoztatása valóságos összefüggéseitől, a Valóság abszolút elvonatkoztatása tudati tényezőitől a misztikus üresség megvalósulása, majdhogynem kiteljesedése felé hajtja világunkat. Ez a hármasság nem véletlen. Ha ugyanis létezne egy valóban objektív valóság, akkor nem lenne szükség az üresség vallására, az értelemtől való leválasztásra. Ha a misztikus élmény valóságos kiteljesedést jelentene, nem állna ki a nyugati ember Énje eltartott hüvelykujjként belső világából, hiszen akkor ez lenne a világ rendje. A nyugati civilizáció ezen három alapjellemzőjének együtt előfordulása tehát azt bizonyítja, hogy hármójuk közül a nyugati ember személyiségszerkezeti torzulása az, amely rányomja bélyegét a nyugati világélményre az objektivitás és a misztikus üresség eszméje révén, hiszen az eltartott ujjként szembenálló, a Természeten kívül álló Én ténylegesen a teljes ürességbe juttatja magát és egyúttal érzékeli a már tőle távoli, független természet ’objektivitását’. A valóság objektivitása tehát mégis, kikerülhetetlenül egy tudati tényezőre vezethető vissza, a nyugati ember Természettel való szembefordulására, ami a görögökig követhető nyomon.
(folyt. köv.)
Grandpierre Attila
Feliratkozás:
Megjegyzések (Atom)